Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)

Bakó Ferenc: A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái

vagy kategóriák a gyakorlatban korántsem válnak el egymástól ilyen élesen, a határok elmosódnak, a formák egymásba folynak, előfordulásukban pedig nem kizárólagosak egyik vagy másik mészégető helységben: több helyen a kezdetlegesebb és fejlettebb formák együttélése volt megfigyelhető. Az egyes típusok meghatározását a munkamenetben résztvevők száma és a bérmunkások alkalmazásának mértéke vezérelte. A munkára társulás formái között azokat tartjuk a legegyszerűbbeknek, és ugyanakkor a legrégebbieknek is, amelyekben a legkevesebb mészégető szakmunkás tevékenykedik és ahol a nyersanyag beszerzésétől a mész kiszedéséig az egész munkafolyamat leginkább összefügg, a legkevésbé differenciálódott. Rendszerezésünk alapja tehát az a szublimált forma, amely egyetlen személy munkájának eredményeként termelne, de ilyent sem a gyakorlat, sem a hagyomány nem ismer már. 1. Legközelebb áll ide az a társulási típus, amelyben a mészégető maga dolgozik, nem áll bandába és igen kevés segítséggel maga végzi a kő kitermelését és szállítását, a kemence felépítését (rakását), majd tapasztását, maga tüzeli a kemencét és szedi, mázsálja a meszet. A fát mindig, de néha a követ is fuvarossal hordatta, a tüzelésnél pedig — ami mintegy 72 órai folytonos munkát jelent — vagy a feleség segítségét, vagy kölcsönmunkát vett igénybe. A mész szedése mindig az a munka, amelyet egyrészt az esőtől való félelem miatt, a lehető leggyorsabban kell elvégezni, másrészt azért, mert a szedés napjának reggelén már ott sorakoznak a kocsik a kemence partján, hogy minél hamarabb indulhassanak. A szedésbe tehát még az egyedül dolgozó mészégető is kénytelen másokat bevonni : családtagjait, esetleg napszámosokat, illetve kölcsönmunkát alkalmazni, mert egy hirtelen zápor munkájának egész eredményét is megsemmisíthette. Első két táblázatunk ezt a magányos munkamódot kívánja szemléltetni. (Az a célunk ezekkel a táblázatokkal, hogy a munkafolyamat egyes fázisainak időbeli elhatárolását adjuk és bemutassuk a munkamegosztás mértékét.) Az 1. sz. táblázat cserépfalvi, a 2. sz. egy felsőtárkányi mészégető munkájának menetét és időbeosztását ábrázolja annak feltüntetésével, hogy a termelésben milyen jellegű és mennyiségű segítséget vesz igénybe. A két munkamenet között az alábbi különbségek vannak, amelyek a táblázatból nem tűnnek ki. A cserépfalvi mester önálló vállalkozó, saját magának éget. Mégsem dolgozik saját tőkével: előpéz-t szed a faluzó meszesektől, vagy előleget vesz fel a megrendelő kereskedőtől és abból fizeti égetés előtt a fa árát. Községi területen éget és a kő, valamint a hely után járó telep-bérlet-et (egy 40 mázsás kemence után 50 Ft) ráér a mész eladása után is kifizetni. Ha kapcsolata a kereskedővel már régi, nem kér előleget, hanem rokonoktól, vagy ismerősöktől szerez kölcsönt az előzetes termelési költségekre. A felsőtárkányi mészégető nem önálló: iparengedéllyel rendelkező kisiparosnak éget, akit ő a hagyományos terminus szerint gazdá-пак nevez (1950-ben). A. gazda mázsaszámra fizeti őt, de a napszámosokat ő veszi fel a saját költségére. Egyedül a fa beszerzése és kemencéhez fuvaroztatása a gazda gondja. A cserépfalvi mester saját szerszámaival dolgozik, a felsőtárkányi a gazdától kap szerszámot, amivel el kell számolnia. Szerszámaik — a lokális különbségek figyelembevételével — azonos fejlettségi szinten vannak, csak a kőszállítás módjában van közöttük különbség. A cserépfalvi tajigá-n tolja a követ a kemencéhez, az apró követ pedig kosárban, kézzel hordja (kosarazza). A felsőtárkányi viszont a véletlenül azon a helyen rendelkezésre álló keskenyvágányú iparvasút kocsiján (lóré-n) tolja ki a követ egészen a kemence partjára és már csak pár méteren hordja kézi erővel. 301