Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)

Bakó Ferenc: A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái

A mészégetés, valamint a szükséges nyersanyag beszerzése és szállítása az emberi valamint az állati munka felhasználásának különböző módjait mutatja: az elszigetelt munkától a kooperáción keresztül a szocialista termelőszövetkezetig, illetve brigádig.

7 A mészégetők általában szervezett munkacsoportban dolgoztak, amelyeket bandá-nak, vagy csapat-пак neveztek. Ezeknek a csoportoknak a létszáma háromtól tizenkettőig változott, lia a XX. század elejéig kialakult, hagyományosnak nevezhető formákról beszélünk. Összetartozásuk és kapcsolatuk erőssége sem volt állandó: az egyik csapatban csupa rokonok dolgoztak, a másikban pedig — a munkamozzanatok differenciálódása és fokozatos különválasztása következtében — alig ismerték egymást. A mészégető csapatoknak a munkához és annak termékéhez való viszonya háromféle lehetett : a) a nagybirtokosnak, uradalomnak a termékből való részesedés fejében égettek; b) bérlőnek dolgoztak; с) a maguk számára, tehát önállóan végezték a munkát. A kutatás időszakában mind a három termelési mód funkcionált és mindegyiknek megvolt a maga — néhány — munkaszervezete. a) Az uradalmaknak sohasem bérért, mindig részért dolgoztak. Bélapátfalván az egri szemenáriom-пак, vagy a szilvást gróf-пак (Pallavicini) hol felibe, hol harmadába égettek, mindig azzal a kötelezettséggel, hogy a meszet a vasútállomásra szállítják. Más esetekben a helyért, a kőért és a fáért fizetni szoktak, de ilyenkor nem, csak a mész felét, illetve egyharmadát kellett leadni. Felsőtárkányon ug>anilyen feltételek mellett égettek az egri érsekségnek. Adatainkból arra következtethetünk, hogy korábban csak a mész harmadát követelték az uradalmak, és csak 1920 óta a felét. Mindig az erdész jelölte ki a kemence helyét. Tőle függött tehát, hogy könnyebben, vagy nehezebben megközelíthető helyen lesz-e a kemence, ki tudják-e majd húzni az ökrök a megterhelt messzes kocsikat. Ezért „az erdész is arra számított, hogy valamit vessenek a fogára: egy kiló dohánt, vagy egy fé véka zabot. A pap is az oltárró él —, hát neki is kellett valami" - magyarázgatták adatközlőink. Az ilyen kiadásokat természetesen közösen, a közből fedezték. Ezekben az ügyletekben az uradalmat az erdész, a mészégetőket a csapat legöregebb és egyúttal legtekintélyesebb tagja, a majszter képviselte. b) A bérlők a XIX. század végén bukkantak fel a Bükk hegységben. Lényegében mészkereskedők voltak, akik a nagyobb haszon érdekében dolgoztatták a mészégetőket. Bérlő-пек, esetleg gazdá-пак nevezték őket, mert az önállóan égető csapatok adminisztratív vezetőjének ez volt a hagyományos neve. A bérlők többnyire a falun előforduló kereskedő elemből kerültek ki és sokszor a magyarnak nehezen kiejthető német, vagy szláv nevük miatt ragadványnevekkel látták el őket: Bugyóka, Fénadrág, stb. A bérlők az uradalomtól szerződéses alapon bérelték az erdőt. Újságban hirdették a meszet és a legtöbb esetben vagontérelekben szállították. A bérlővel alig fordult elő — mint korábban annyiszor —, hogy nem vaót helye a meésznek. Idejében felfogadott néhány mészégető csapatot és megalkudott velük. A bérlő fizetési feltételeinek is többféle módját ismerjük. Fizette kocsi számra is a mészégetőket, minden kocsi után meghatározott összeget: régebben 2 Ft-ot, majd 2 koronát. Ilyenkor előleget és élelmet adott nekik, a többit a mész kiszedése után fizette pénzben, vagy természetben. ,,Ha akartuk, kikértük a meszet a gazdátul, oszt elvittük árulni, oszt nyer-teőnk rajta" - mondták a bél apátfalviak. Máskor kemence után adott előre 7 A munkaszervezeti formák legújabb, napjainkban is folyó alakulását 1963-ban figyeltük m^g. Ettől a mennyiségében jelentéktelen pótlástól eltekintve, leírásunk teljes egészében a kapitalizmus viszonyaira érvényes. 298