Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)

Bakó Ferenc: A Bükk hegység mészégetőinek munkaszervezeti formái

meghatározott összeget és „mikor be vaót rakva a kis baót" (a kemence szája), a bérlő „kiadta a fét", vagyis a kialkudott összeg felét. Végül részért is dolgoztak a bérlőnek, a mész felibe égettek. Ő fizette a fát és kettő közül az egyik kemence mész teljesen a bérlőé lett, de ezt a mészégetőknek kelku az állcmásra szállítani. A bérlő nem fizetett — a szokástól eltérően — áldomást, ehelyett inkább annak, aki begyújtott, vagyis a mesternek „javított vagy két forintot, csakhogy mellegyen a mész". A bérlők működésének hatására néhány változás állott be az égetés munkamenetében. Többek között nekik tulajdonítható az a — ma már általános — gyakorlat is, hogy egymás mellett két kemencét égetnek: míg az egyiket tüzelik, addig a következőt már rakják. A mészégetők régebben télen nem dolgoztak, mert sokkal nehezebb a munka, mint máskor, de a bérlők szokásba hozták a téli égetést is. „Aki januárban tudott rakni, annak javított vagy két forintot" — indokolták a répáshutaiak. A bérlő a kő és a fa árendáját úgy fizette, hogy mikor elkészült egy kemence, az erdőhivatal megbízottja felbecsülte a kemencét. A bérlők távolabbi munkára is elvitték a mészégetőket. Olyan helyen, ahol mészkő volt, egy-egy vállalkozó kibérelte az erdőt és területünkről hozatott szakmunkásokat. Például Upponyban bükkszentkeresztiek és bélapátfalviak égettek, akik hónapokra leszerződtek és teljesítménybérbe vagy napszámra dolgoztak a gazdának. Ezekben az esetekben a vállalkozó nem vitte el az egész bandát, csak egy, vagy két embert, aki értette a rakást. A munka többi részét ott fogadott napszámosok végezték el. Ezek a napszámosok jóval kisebb bérért dolgoztak, mint a mészégetők. Felsőtárkányon például a bélapátfalvi mészégetők az 1926—28-as években 6—8 pengő napszámot kaptak, az odavaló napszámosok pedig 1 pengőt. Előfordult az is, hogy a mészégetők mázsaszámra dolgoztak és maguk fizették a fuvarost, napszámost. Bélapátfalván az öreg mészégetők vegyes érzelmekkel gondoltak vissza bérlők működésére. Túlzásnak kell ugyan tekintenünk azokat az állításokat, hogy a bérlő egy-két kossó pálinkával kielégítette a számolásban alig jártas mészígetőket, de az kétségtelen, hogy a mészégetők és a bérlő viszonyát a tőkés és a munkás alárendeltségejellemezte. c) Ha saját maguk számára dolgoztak a mészégetők, úgy mondták: társasba égettőnk. A csapat tagjai maguk fedezték a helyfoglalás, a kő és a fa beszerzésének költségeit, majd a hasznot elosztották: „oda tettük a meszet, ahová akartuk". Mindenki egyenlő részt kapott, de az egész hozadékot eggyel több részre kellett osztani, mert egy részt kapott a gazda vagy másképp riferás, riferás gazda, mész gazda is. A gazda sokszor helybeli, módosabb mészégetőből került ki, vagy jó üzleti érzékű, íráshoz-számoláshoz jobban értő parasztból. A gazdának valamiféle ingatlannal kellett rendelkeznie, mert „az uradalom az ő vagyonára adta az erdőt". Máskor a gazda nem abban a faluban lakott, ahol a mészégetők. így egyes bélapátfalvi mészégetők répáshutai csapatoknál vállalták a gazda szerepét. A répáshutaiaknak Felsőtárkányon is voltak meszes gazdáik, a „sáfárok, akik a mésszel üzérkednek". Bükkszentkereszten is ugyanígy volt ez. Ttt a sáfárok Diósgyőrből vagy Miskolcról kerültek ki, de a faluban is akadtak mindig. — Tudunk eseteket, hogy más falubeli gazda a saját faluja közelében maga is — az ő csapatában — égette a meszet. A gazda egy időben több bandával is állhatott kapcsolatban: még olyan gazdáról is beszélnek, aki 12 csapattal dolgozott együtt. A bandák nem mindig egy faluból verbuválódtak, tagjaik lehettek répáshutaiak, bükkszentkeresztiek, vagy bélapátfalviak. A csapatok többnyire maguk kérték fel az arra alkalmas személyt, hogy vállalja náluk a gazda teendőit. Megfigyelésünk szerint a gazda és a mészégetők kczött patriarchális kapcsolat állt fenn. Ha például a répáshutaiak búcsúra mentek Béíaj útfalvára, a búcsúsok rendszerint a templomban aludtak és reggel indultak haza. 299