Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis 1. (1963)
Kovács Béla: A Dobó István Vármúzeum cseréppipái
Bakó Ferenc közölt idézett tanulmányában. A tanulmány szerzője is korainak tartja és fenntartással fogadja az 1601-es évszámot, de végül arra a következtetésre jut, „hogy az 1601-ben Bekölcén működő pipakészítő mester részint török, részint a közeli végvárakban (Szarvaskő, Sirok, Eger) elhelyezett más nemzetiségű katonák számára dolgozott." Következtetését arra alapozza, hogy a szám csak évszám lehet és nem utólagos bekarcolás eredménye, hanem a díszítéssel együtt, az égetés előtt karcolták a pipába a számot is. 18 Erős nagyításban megvizsgálva megállapítottuk, hogy az évszám utólagos, égetés utáni bekarcolás eredménye: a számok metszésvonalai világosan megmutatják azt, hogy nem a puha agyagba, hanem a már kiégetett cserépbe karcolták. A szám első /-es jegyének karcolásakor a szerszám megcsúszott, az alsó szár átszaladt az egyik díszítővonalon és azon túl apró kis karcolást ejtett; a számok mellett a cserép több helyen, apró kis szilánkokban pattant le a karcolás következtében. A néphagyomány alapján Bakó Ferenc a műhely működésének megszűnését jól és pontosan határozza meg a XIX. század elejére, illetve a XVIII. század végére, ami a mi időrendi meghatározásunkkal is tökéletesen egybeesik. Nyitott kérdés marad még az, hogy mikor és miért karcolták a pipába a kérdéses évszámot. A kérdést megoldani nem tudjuk, de utalunk itt arra a tényre, hogy a XIX. század második felében gyártott tajtékpipákba igen gyakran jóval korábbi évszámot metszenek, mint a készítés időpontja. Ügy érezzük, hogy a kérdés vizsgálatánál az utólagos bekarcolás ténye a döntő. A típuson belüli csoportok között időrendi szétválasztást csak jobban megfigyelt, korhatározó leletekkel együtt előkerült anyag alapján tehetünk. Tekintettel arra, hogy egy formából vezettük le a változatokat, a csoportok egyidejűségét is lehetőnek tartjuk, bár a gyártási technikát figyelembe véve talán a II. csoport pipáit tarthatjuk a legkésőbbieknek. Dolgozatunk eredményeit összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a várásatásokból előkerült cseréppipák négy nagyobb típusba sorolhatók. A XVI. század utolsó harmadában a nyugati zsoldosok a magukkal hozott pipákat használják, de ebben az időben, különösen a hódoltsági területeken elterjednek a török típusú pipák is, amelyek egyik csoportja feltehetően a módosabbak számára készült, míg az egyszerűbb formájú, díszítetlen darabokat a szegényebb katonák használták. Ezek a pipák a dohányzás szélesebbkörű elterjedése után, a XVII. század közepétől kezdve készültek. A török hódoltság megszűnése után részben a nyugati formákat utánzó pipák terjednek el, mint ezt a vegyes típusú pipák vizsgálatánál láttuk, de a pipakészítők felhasználva az egyszerűbb, török típusú pipák formáit, sajátosan új, magyar típusú pipaformát alakítanak ki a XVÜI. században, amelynek formái és díszítőelemei a XX. századi pipakészítő mesterek munkáin fejlődnek tovább. Az egri várban 1957 óta folyó ásatások anyagában már eddig is jelentős mennyiségű pipa került felszínre. Dolgozatunkban ezt az anyagot még nem vizsgáltuk. A jövőben lehetőség nyílik arra, hogy az itt, vagy más ásatásoknál korhatározó leletekkel előkerült pipák alapján az eddigi megállapításainkat új adatokkal gyarapítsuk. Kovács Béla. Bakó Ferenc i. m. 277. 2 56
