Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)
A cigányok az eddig felsorolt munkákat magyar munkának nevezték. Két nem magyar munkát ismertek : a rézöntést és a kovácsmunkát, saját terminológiájuk szerint: a csengőöntést és a fúrucsinálást. Míg a magyar munkát a cigányok kevés szakértelemmel végezték, addig a rózöntésben és a kovácsolásban rendkívüli ügyességgel és tapasztalattal rendelkeztek. Arra az érdeklődésünkre, hogy a helybeli kovácsok tudnak-e fúrót készíteni, Pónus Dániel kovácsmester (sz. 1886) azt válaszolta, hogy a falusi kovácsok nem tudják a fúró hegyét kellőképpen megedzeni. A cigánykovácsok télen szokás szerint a kovácsműhelyekbe mentek dolgozni: „Három hétig itt csinálta a fúrót napszámba, mégse tudtuk tőle megtanulni" — mondta Pónus Dániel. A cigányok tehát a nem magyar munkák területén hagyományos tudással, jártassággal bírtak, s így valószínű, hogy őseik túlnyomórészt ezekkel foglalkoztak. A cigányközösség legidősebb asszonya, Lakatos Marcsó (sz. kb. 1888) ugyan azt állította, hogy minden igari cigány az ő férjétől, Lakatos Józseftől (1877—1913) tanulta volna el a csengőöntést, Varga Gyula szerint (sz.: 1889) azonban már az ő apja, nagyapja is ismerte a rézöntést. Feltehető, hogy mindkettőjüknek igaza van, mert senki sem tudja, hogy Varga Gyula felmenői Igaron működtek-e gyáltalán és lehetséges, hogy Lakatos József idejében egyedül ő tudott az igari cigányok között csengőt önteni. Lakatos József is — ahogyan özvegye emlegette — alig tartózkodott Tiszaigaron, állandóan járta az országot. „Gyalog mentünk, meg ha lehetett: kocsin, vonattal. Voltunk arra Eger felé, Kistályán. 47 Még Bíkísgyulán, Szajol, Törökszentmiklóson is voltunk. Debrecenbe 5—6 csengőt vittem a vásárra" — mondta Lakatos Marcsó. Többnyire rendelésre öntötték a csengőt, a rezet a megrendelők adták. Vásárokra több csengővel mentek és a kezükben hordozva, csengettek vele a vásári sokadalomban, hogy felhívják magukra a nép figyelmét. A tiszaigari rézöntő cigányoknak ez a, Lakatos Marcsóékéhez hasonló életmódja — adataink szerint — az első világháború végeztével megszűnt. Utódaik már kisebb területen vándoroltak, és nem kizárólag rézöntéssel, ill. fúrókovácsolással, hanem különféle vasmunkával és egyéb, alkalmi tevékenységgel is foglalkoztak. Gyűjtésünk idején [az igarij cigányok fémművessége a rézöntésre, a réz hideg megmunkálására, továbbá a vasnak tűzben és hidegen való kovácsolására terjedt ki. Ezeket az alább vázolt munkákat váltakozva hat férfi ismerte, de úgy, hogy volt olyan munka, melyben csak ketten voltak járatosak, de volt olyan is, melyet mind a hat gyakorolt. Rézöntés Rézből (a réz cigányul: kharkhom) négy eszközt szoktak önteni: csengőt, buzogányt, juhászkampót és fokost. A rézöntés technikáját két idősebb ember: Varga Gyula és Penti Flóri(án) — mindketten 60 éven felül —, egy középkorú férfi: Varga Sándor (kb. 40 éves) és egy fiatalabb ember: Makula Béla (25 éves) ismerte. Utóbbi szerint is a rézöntést a régiek jobban értették: „Ük nekik ez szakmájuk, mink csak most tanuljuk" — mondta. Az utóbbi esztendőkben már elég ritkán került sor rézöntésre, Varga Gyula pl. 10—12 éve nem csinál már csengőt, de Penti Flóri 1948-ban állítólag 4—5 darabot öntött, Tél és tavasz volt a rézöntés ideje. Télen a konyha földjében (ha nem volt nagyon hideg), egyébként pedig a ház körül, vagy szokásos körútjaik alkalmával valamelyik tanya udvarán öntöttek. A rézöntéshez a nyersanyagot, tehát a rezet és a cint többnyire a rendelő szokta adni. Ha a rendelő nem adott, a cigányok — előttünk ismeretlen módon
