Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

hogy a kézművesség rétegeinek különválására a fentebb vázolt törvényszerűségek nem zárják ki a kivételeket. így a minden bizonnyal képesített molnárok nem tartozhattak az előbb tárgyalt iparos-kaszthoz. A róluk fentmaradt hagyomány szerint viseletük parasztos, és a földmunkához is másképp viszonyulnak. A molnárok éppúgy, mint a velük egy sorban álló néhány kerékgyártó és kovács, az uradalom szolgálatában állnak és kommenciójuk földet is ad számukra, melyet maguk művelnek meg. Kocsi István molnárról (1848— 1906) mondja leánya, özv. Tóth Sámuelné 75 éves asszony, hogy ,,volt vetve kukoricájuk, meg minden, ami kellett a házhoz. Ha kiment a határba dolgozni, anyám is kiment (vele) és nagyanyám ment a malomba őrölni". Mészáros Sándor szűcs is ebbe a kategóriába tartozhatott. Bár fiatalabb korából olyan adatok maradtak ránk, hogy a földdel szembeni averzió híve volt, később, mikor már a fia megházasodott (1905—1910), nyaranta családjával együtt aratni járt az uradalomba. Világos, hogy ennek nem a világszemlélet egyszerű megváltozása az oka, hanem az a körülmény, hogy a századforduló felé mindig nagyobb mértékben hagyja el a parasztság a hagyományos bőrruházatot, ennélfogva mindig kevesebb és kevesebb munkája lévén, mindinkább pótolnia kell az iparból befolyó, csökkenő jövedelmet. Ennek a második kézműves kategóriának az elsőtől való különbözőségét a házasságok elütő jellege is bizonyítja. Kocsi József faragómolnár, majd házépítő (1846—1922) Görbe András gazdasági cseléd, első béres lányát veszi el. 1868-ban Fekete László kerékgyártó Bogdány Julianna cseléddel, 1873ban pedig ifj. Kocsi István molnár Bikki János juhász leányával, Zsuzsannával köt házasságot. Kétségtelen, hogy az előbbi kategória házasságaihoz viszonyítva ezek „rangon alul" nősülnek, kivéve azt az esetet, ha az utóbbi kézműves csoport társadalmilag az előbbi alatt állott, mint ahogyan minden jel erre is mutat. A kézművesek között kialakult baráti körök, melyeket idővel a fogadott rokonság, a komaság szálai fűznek még szorosabbra, — hasonlóképpen két különböző kategória meglétére utalnak. Tóth Márton csizmadia komái: Szathmári Miklós, a híres kerékgyártó, Aranyi József rektor, KisFazekas József kovácsmester és Márki Péter kalapos. — Kocsi József faragómolnár komái: Mészáros Sándor szűcs, és Csorba Sándor molnár inkább a második kézműves csoport képviselőiből kerülnek ki. Kézenfekvő, hogy a kisipari bérmunkások, a segédek kisszámú rétege társadalmilag a második kategóriába sorolható. Az egyházi anyakönyvekben már a XIX. század első felében megjelenik ez a réteg, amely kétségtelen jele az árutermelésnek. A bérmunkásokat foglalkoztató iparok között első helyen a molnármesterség áll. A malom terjedelme, a felek tömeges és gyakori látogatása, valamint a munka többrétűsége szinte megkívánja azt, hogy több ember kezelje a malmot. Nem véletlen tehát, hogy az anyakönyvekben előforduló első ipari bérmunkás „Kórodi István Kun Kartzagi születésű molnárlegény 1837". Talán Szoboszlai Szabó István „szabómester legény" (1843) más elbírálás alá esik, mert az anyakönyvekből megállapítható, hogy apja mellett dolgozik és — tekintettel előnevére —- nemes is lehetett. A XIX. század folyamán az anyakönyvek bejegyzései szerint még hat ipari bérmunkás szerepel, szakmánként a következő megoszlással: 1 molnár (1895), 1 kovács (1893), 1 gépész-lakatos (1895), 1 suszter (1878), 1 kőműves (1884) és 1 szabó (1885). Ezek a számok korántsem mutatják annak a mértékét, hogy a XIX. században a tiszaigari kézművesség milyen mennyiségben alkalmazott bérmunkásokat, mert azok az események, melyek révén a kézműves bekerülhetett az