Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

volna dajkát távollétük idejére. Odahaza nem hordtak ugyan kendőt, de elinduláskor mindig kötöttek. Kosarat vettek a karjukra,

63 és ebbe tették az árut. Sajátságos, hogy nemcsak saját készítményeiket, hanem tűzkövet (gyútókő), gyufát, szappant stb. is, amit a falusi boltokban vettek, és élelemért cseréltek el a faluban vagy a tanyákon. Ennyit láttunk tehát az 1949—1950-es években végzett három gyűjtőút alkalmával a tiszaigari cigányok életéből. Abban az időben, amikor az ipar és a kereskedelem nem tudta kellőképpen kielégíteni a városoktól távol eső falvak és tanyák lakosságának igényeit, a cigánykovácsok jelentős szerepet töltöttek be az elhanyagolt vidékek ipari áruellátásában és a szolgáltatásban. Ahogy azonban — különösen az utóbbi esztendők során — ezen a téren lényeges változás állott be, úgy vált a cigányság ipari termelése mindinkább feleslegessé, úgy kényszerült mind nagyobb mértékben áttérni hagyományos foglalkozásáról, a fémművességről a mezőgazdasági munkára.