Bakó Ferenc: Kézművesség egy alföldi faluban (Tiszai téka 3. Eger, 1992)

1881-ben születtem Tiszafüreden. Apám napszámos volt, törvénytelen gyerek vagyon én, anyám nevét viselem. Tizenöt éves koromban elmentem Kunhegyesre inasnak Komáromi Lajos kovácsmesterhez. Négy és fél évig voltam ott. Ő ruházott, kosztolt, még szabaduló ruhát is adott, meg pénzt, 25 forintot, mikor felszabadultam. Az unokatestvérem (Tisza) Füreden az iparos szállónak (vándorló mesterlegények szállóhelye) volt a faterje (gondnoka), és ő kiközvetített Bellenghez a tanyára. 40—45 forint és koszt, lakás volt egy esztendőre. Öt évig voltam ott, de közben két-három hónapot elmentem vándorolni. Pesten voltam a Ganznál, Gyöngyössolymosón, Miskolcon, Mezőkeresztesen. Aztán MezŐlaborc, túl le Szentesig masérozgattunk hárman. Ha beértünk egy faluba, fektoltunk. Bementünk a házakhoz, hogy „átutazó mesterlegények vagyunk, valami segítséget kérünk". Adtak oszt valami ennivalót. Arra volt ez a nóta, hogy mikor a segéd ott hagyta a munkát : Én, mester úr nem dogozók, Inkább felájznit hordozok. (Folytatása akkor, amikor már bekopogtak egy szállóba :) Herbert (!) fater, gyúccs világot, Van-e kökényszemű lányod? (Erre felelt a szálló gondnoka :) Söröm is van, borom is van, Kökény szemű lányom is van. A felájzni az a rossz kötő, sure, amibe a segéd belekötte a szennyesit göngyölegbe ós a nyakába akasztotta, úgy vándorolt. Akkor csak annyi holmija volt egy segédnek. Mondtam a fiamnak is — az asztalosnak tanúit Újvároson —, hogy mér nem mégy vándorolni? A barátjával — Manyóri kerékgyártó — el is indultak. Az anyjuk j>akolt nekik szalonnát, kenyeret. Itt az erdőnél volt vasaló (nyílt tetejű pásztorkunyhó), abban voltak három napig, aztán hazajöttek. Öt év után megnősültem itt, Igaron. A feleségem apja birtokos volt, de már akkor szegények voltak. Különben egy szegény kovácslegény nem vehette volna el egy úr lányát. Akkor, 1905. januárjában bejöttem a faluba, kezemben volt az iparigazolvány. Magam voltam, önálló 1920-ig. Közben katona voltam és mikor hazajöttem, nem volt munka, bementem Székyhez. De csak itt dolgoztam a műhelyben, mint az ő alkalmazottja. Mindig egy fiam volt velem, mint tanuló. Ebből a fél kommenció kijárt a tanulónak, de én élveztem fel, mert a fiam volt. Úgy voltam köteles szolgálni, egy tanulóval. Füredi kereskedő az osztrói bányábul hozatta a legfinomabb kovácsszenet, azt vettük. 1920-tól közönséges kályhaszénnel forrasztottunk. Ha meg az se volt, fával. Ujjnyi hosszúra vagdaltuk és az üstházban kiégettük faszénnek. Beletettük, alágyújtottunk és mikor jól égett, egy nagy lemezzel és súllyal lefojtottuk, hogy levegőt ne kapjon és két nap is úgy hagytuk. Az én mesterem mestere még maga égette a faszenet a libalegelőn. Ezerkilencszáznegyvenöt előtt a kovácsnak hajnalban, már kettőkor dolgozni kellett, mert jöttek az ekevasért. Kevesebb volt az igavonó, nem volt traktor, többet kellett az embereknek dolgozni. „Új szita szegen csüng", (tehát) én kaptam munkát mikor ide jöttem, a többiek akik itt voltak, azok meg nem. El is mentek innét. Hi