Barna Gábor szerk.: Csépa Tanulmányok gy alföldi palóc kirajzás népéletéből 2. (Tematikus és lokális monográfiák Eger, Szolnok, 1982 )
Barna Gábor: Ünnepi szokások és hiedelmek Csépán
DALOS FALU-S CSÉPA? Szállási Sándor az 1930-as években a Tiszazug problémáiról írott szociográfiájában^ említi, hogy a csé paiaknák - és szerinte a környező falvak lakóinak is rossz a zenei hallásuk. Bár részletes és alapos kutatás nélkül e kijelentés túlságosan egysíkú és elmarasztaló, mégis mostani gyűjtési tapasztalataink valamit igazolni látszanak ebből a fél évszázada tett szigorú megállapításból. Már a gyűjtés kezdetekor az volt a benyomásunk - anélkül, hogy Szállási Sándor észrevételet akkor ismert'dk volna -, hogy az összes megkérdezettek közül csak kb. minden negyedik embernek van biztos zenei hallása. így érthetően nehéz volt jó énekes adatközlőket találni. Meglepő volt azonban, hogy a kevésbé biztos hallásúak is bátran és szívesen énekeitek, dallikáz tak, szövegemlékezetük is többnyire igen jó. Más gyűjtőterületen inkább azt észleltük, hogy a bizonytalan hallásúak csak hallgatják a többiek énekét es csak a hiányzó szövegrészek felidézésében segítenek. Több jó dalos jelenlétében fokozottabban érzik a zenei hiányosságukat, s nem mernek a közösséggel együtt énekelni, félve a szigorú bírálattól. „Nem is olyan sok dallos vót itten", mondta Berkes Antalné , fiatal korának idejére emlékezve. Hogy mennyire jó dalos valaki, vagy miben és mennyire bizonytalan az éneke, annak - tapasztalataink szerint - számos fokozata lehetséges. E probléma alapos vizsgalata külön feladat, és önálló tanulmány tárgya lehetne. Itt most csak a kérdés felvetésére szorítkozhatunk, ismételten megerősítve azt a benyomásunkat, hogy a csépa iak nagyon szerettek énekelni, ha volt aki az éneket elkezdte és vezette. Ezt a régi éneklési alkalmak is bizonyítják. SNkKLESI ALKALMAK Gazdag kep tárul elénk a község régebbi népzenei életerői, na szamba vesszük mindazokat az alkalmakat, amikor egy-egy kisebb-nagyobb közösség - család, barátok, a fiatalság vagy gyermekek - ének vagy zeneszó mellett mulattak, szórakoztak, esetleg dolgoztak, összekapcsolta az embereket - a rokonokat, szomszédokat, utcabelieket - az öröm is, a bánat is, es mindegyik érzés megkívánta az egyéni vagy a közösségben feloldódó dalolast, az éneket. Ezek a szokások vagy alkalmak az előző generációkról hagyományozódtak tovább. Adatközlőink korát tekintve nagy részüknek emlékei a szazadfordulót idézik, s a napjainkig eltelt időt ívelik at, elevenítik fel. Az alábbi éneklési alkalmakra találtunk adatokat: aratómunkásck, summások, hídépítésnél dolgozó férfiak közös éneklése; gyermekek énekes játékai; jeles napi köszöntők; mise előtti közös éneklés; halottsiratás és zsoltárolás , valamint lakodalom; bal, tamburabál vagy „patkaporos" bál; csigacsinálás; kukorica-foszt oka ; tollfosztás; névesték; disznótor; házszentelés; szerenádozas és vasárnap délutáni s étaló k. Ez utóbbiakhoz leginkább hangszerjáték is társult. A tánchoz kapcsolódó alkalmaknak csak zenei vonatkozásait említjük.* A közös munkavégzés mindig dalolassal járt együtt. Napszámos vót am. Munka közben danoltunk, danolva dógoztunk." Az aratómunkások is énekkel frissítették magukat a nehéz napi munka után esti pihenőben vagy csomózáskor. „Este hat óra után vót az uzsonna, utána kezdtük a csomózást. Ha olyan jó vígkedvű marokverőm vót, akkor hozzáfogtunk, oszt dallikáztunk. A másik pár a másik sort csomózta, azok meg 416 * A tánchagyományok, táncalkalmak részletes elemzését F elföldi László végezte el. Tanulmánya - sajnálatos külső okok miatt - nem jelenhetett meg e kötetben. Szerk.
