Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Bereczki Ibolya: Csépa népi táplálkozása
si ismeretek határozzák meg, természetesen ezek bemutatására helyeztünk nagyobb hangsúlyt. A táji eltérések kimutatására vállalkozva gyakran az ételkészítésben mutatkozó kis különbségeket, egyes ételek meglétét vagy hiányát, terminológiai változatokat kellett megragadnunk. A bő két évszázad eltelte ellenére sem múlt el nyomtalanul Csépa népi kultúrájában a 18. századi palócföldről történő újratelepedés. A népi táplálkozás számos eleméről sikerült kimutatni, hogy a jelenlegi alföldi környezettől eltérő, és az észak-magyarországi táplálkozási régió sajátosságaival rokon . A tejfeldolgozás egy szokásszerű mozzanatában, az első tejjel kapcsolatos varázsló-eljárásokban szereplő pect ej és pecpite terminológia a palóc területek jellemzője, míg az Alföldön és a Tiszazugban egyaránt a gurászta , gulászta ós a föccste j és változataik az általánosan elterjedtek. Régies leveseink közül az erjesztett gabonakorpából főzött ciberét ugyanezen a néven főleg az Alföldön ismerték, de északi területeken sem volt ritka. Azonban a kiszi elnevezés már a palóc és a jászsági vidéken fordul elő elsősorban, az Alföldön mindenképpen idegen elem. A savó alapanyagú csóréleves ről egyértelműen kiderült, hogy megléte Csépá n szintén a palóc betelepülésre vezethető vissza. Leveseink közül a burgonyából készült halkrumpli a Tiszazug többi településével köti öszsze Csépát , a sóba-vízbe leves terminológiával együtt. Pépes ételeink közül a gancá nak a centrális palóc vidék jellemzőjeként számon tartott mákkal és dióval ízesített formáját Csépá n is megtaláltuk. A tésztafélék esetében a gölödin terminológia jászsági kapcsolatokra utal; a k análvert és a herőke , herőce név használatának általán s gyakorlata pedig szintén csak a palóc eredettel magyarázható, s teljesen elkülöníti Csépát szűkebb ós tágabb földrajzi környezetétől. A kalácssütés készítési eljárásaiban nem találtunk Csépa és Tiszazug között eltérést. Azonosságot és különbséget az egyes kalácsfajták elnevezésében találtunk. A kerek formájú ünnepi kalács, a duc vagy ducó a tiszazugi településeken általánosan ismert. A madár alakú tészta tubu , tubuka neve Csépán kívül csak Kunszentmárton ban, valamint - Szolnok megyében - a Jászságban fordul elő, az egész Tiszántúlon a madár , madárka név általános. A kenyérsütés az a területe a népi táplálkozásnak, ahol a legtöbb, palócokhoz köthető sajátosságot találtunk. A kenyér alapanyaga az alföldi vidékekre jellemző búza volt, amely lisztpótlókkal - burgonya, kukorica - szerepelt együtt. Érje sztőanyagként együtt jelentkezik az Alföldön és a Tiszazugban is uralkodó pár , több fajtája az észak-magyarországi, rozstermelő vidékekre jellemző, az anyatészt á ból egyben meghagyott magkovássz al. A magkovászt, amely a Jászságb an is palóc hatásra honosodhatott meg, és a jász újratelepítésű Kuns ze nt márt on b an is ismert, az Alföld más területein nem használják. Csépa i előfordulása újabb elkülönítő kulturális jellemvonás. Ugyancsak ismeretlen az alföldi kenyérsütés menetében a kétszeri kovászolás, ez csak palóc és jász területek sajátja. A kenyérkészítés technikájában kimutatott különbségeket terminológiai eltérések egészítik ki. Ilyen a kétszeri kovásztételhez kapcsolódó szakkifejezés, a kiskovász és a nagykovász . A kenyér megforrott, kihasadt részének megnevezése ÉszakMagyarországon a domó , amelyet általánosan elfogadott vélemény szerint a palóc tájszavak közé sorolhatunk. Ugyancsak északon, de szűkebb, lényegében a centrális palóc vidéken és az Ipoly mentén a kenyér sülés közben kitüremkedett részét nevezik ragancs nak. Ennek a terminológiának az Alföldről csak a csépai előfordulását ismer-
