Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Bereczki Ibolya: Csépa népi táplálkozása
térbe került a kecsketartás. Olyanoknak volt kecskéjük, akik tehenet nem tudtak 28 tartani. Az emlékezet szerint külön nyájban legeltek a kecskék, és előfordult, hogy százon felüli állat is járt haza naponta a legelőről. Elles után a kecske első tejét / pect ej / a földre fejték, s csak utána engedték szopni a gedát . A kecsketej feldolgozási és felhasználási módja megegyezett a tehéntejével. Néhány betegség gyógyítására tejet használtak. Ha a gyerekek megfáztak s köhögtek, tehéntejet forraltak, fokhagymát jócskán beleaprítva adtaik nekik. Ha valaki sok pálinkát ivott, s meggyúlt benne az ital, tejet öntöttek bele. A tehén és a tej nagy gazdasági jelentősége miatt számos mágikus eljárás és hiedelem kapcsolódik a tejfeldolgozáshoz. Bár racionális magyarázatát is adják a véres tejnek - megütötte a tehén a tőgyét -, többnyire mégis rontásnak tulajdonítják, ha keveset vagy véreset ad a jószág. Ilyenkor a küszöbre kell fejni a tejet és baltával verni, így odamegy az, aki megbabonázta. Az elveszett tejhasznot gyakran a betegségekhez is értő csordás hozta vissza. Ma babonának, rontás elleni eljárásnak tulajdonítják az egykori füstölt túró készítését. t »Fölkötözte szegény Panna néném, kis ruhákba a túrót, oszt fölaggatta úgy, ahogy a kéménye vót. Hogy ne rontcsák meg a tehenit."^ Általánosan ismert a tilalom: Tilos késsel kenyeret aprítani a tejbe - és a védő eljárás: a zsétárba fejés előtt csipetnyi sót tenni.^° A LEVESEK Leveseink között egykor nagy jelentőségűek voltak a legrégiesebb, természetes savanyítással készített savanyúlevesek, melyek ma már az emlékezetnek is a határára szorultak vissza. A legáltalánosabban, az egész magyar népterületen ismert a leforrázott búzakorpábol erjesztett savanyu le, amelyet az Alföldön ciberé nek neveznek, ' mig Gömör, Hont és Nógrád megyében a cibere mellett kiszínék is hívják.^ 2 A cibere és a kiszi közös sajátossága, hogy nemcsak a gabonafélékből erjesztett, s italként fogyasztott vagy levesnek elkészített ételféleséget jelenti, hanem a savanyú gyümölcslevesek vagy szilvaízből főzött levesek elnevezése is. Kniezsa István kutatásaiból tudjuk, hogy mar a 15-16. században is emlegetett keszőce . kiszőce a déli szláv nyelvek egyikéből származott, hasonlóképpen a szintén szláv eredetű kiszi53 nez. Csépá n es környékén az emlékezet szerint, régi nagyböjti étel volt a cibere . Pár ból készítették és meleg helyen tartva erjesztették, megszűrve levesnek főzték. Tiszakürt ön zsír nélküli száraz rántást rátéve és babérlevéllel, sóval ízesítve. A tiszazugi falvakban a még nem teljesen készre főzött, híg lekvár neve is cibere . Szórványadatként ugyan, de Csépán is előkerült az erjesztett gabonáié palóc nyelvjárási szava, a kiszi , cserépkantában árusított savanyú italféleség lehetett. ^*" Feltételezésünket - hogy ebben az esetben is palóc sajátossággal van dolgunk - támogatja, hogy a jász betelepítésü, de palócos sajátosságokat is mutató Kunszentmárton ban a híg, nem készre főzött lekvárt nemcsak ciberé nek, hanem kiszinek is hívják. Valószínűleg régebben ezt a híg lekvárt nemcsak magában vagy kenyérrel ették - mint ahogyan ma -, hanem savanyú levesnek is megfőzték, s így mehetett át a levesről magára a lekvárra is a cibere , illetve a kiszi elnevezés. A c sépa iak savanyú ételei között találjuk a savóból készített csórélevest . A felforralt savót liszttel behabarták és sűrűre főzték, rendszerint túróstészta előtt fogyasztották. Nemcsak böjti ételnek számított; aratáskor, nagy melegben a gyomrot hűsítette, A csórólevest ebben a formában és ezzel az elnevezéssel sem a
