Bakó Ferenc szerk.: Fejezetek Visonta történetéből (Tematikus és lokális monográfiák 2. Eger, Szolnok, 1975 )

Kapros Márta: Naptári ünnepek a visontai néphagyományban

szentelt barkát, s azzal hajtotta ki a falu kútjához a jószágot. A nap gonoszjáró jellegével kapcsolatos, hogy „aki olyan boszorkány féle, az ment ilyenkor a rétre diletánusz füvet szedni. Olyan kis fehér virágja volt. -Oszt avval rontották meg, akit akartak." Mások diktánusz fűnek nevezik és úgy emlékeznek, bárki szedhette, de nem rontás, hanem gyógyítás céljából. MÁRK napján (ápr. 25.) még a második világháború után is szokásban volt egy ideig a körmenet. A Mária lovai (Mária-lányok) ilyenkor zöld ágakból, virágokból kis koszorúkat fontak a templomi lobogókra, keresztekre, s a pap vezetésével a falu lakói énekszó mellett kimentek a határba. A pap megszentelte a vetést. A búzából mindenki vitt haza. Egy-két szálat eltettek az imakönyvbe, a többit pedig a jószágnak adták rontás ellen. Egy abasári asszonytól tanulták 40—50 éve azt a szokást, mely szerint búzaszentelő körmenetkor uborka magot kell a zsebükbe tenni, hogy szép nagy legyen az uborkájuk. Vannak, akik MÁJUS ELSEJÉt jelölték meg az állatok első kihajtásának napjaként. Szokás községünkben is a májusfa állítása, bár a második világháború óta egyre ritkább. Ha valamelyik lánynak a fülébe jutott, hogy két olyan legény összeverekedett május elseje előtti napokban, aki egyaránt udvarolni akart neki, mindjárt gondolta, hogy a máj fa miatt történt. Ha aztán nem tudtak megegyezni, mind a kettő felállította a fát és utána verekedtek meg. A legény legtöbbször barátjával összetársulva készítette el a májfát. Dióverő póznára zöld gallyakat, fejrevaló kendőt, egy üveg bort és szalagokat kötöttek. Éjjel vagy kora hajnalban állították fel a kapu mellé. Ki csendben, ki pedig zenével vitte. Legközelebbi találkozáskor a leány viszonzásul egy cifra zsebkendőt adott a legénynek. PUNKÖSDhöz kapcsolódó szokást nemigen találtam. Vannak, akik ezen a napon említik a harmatszedést: „Lakott itt a faluban egy öregember, még kislyány koromban vót. Szóval az nagyon értette a tudós dogokat. Pünkösd hajnalán megkerült egy darab rétet. Még napfelkőtte előtt. Egy sajtos lepedőt vitt magával. Osztán arrul a lepedőrül etette a jószágot. Hogy így nagy haszna lesz. De mást nem tudok, aki csinálta vóna itt, csak ő" (Kecskés Andrásné, sz. 1900.). Pünkösd vasárnapján ünnepi misére a nagyünneplő ruhát vették fel. Ugyanez vonatkozott URNAPJÁra is. Űrnapján a mise csak egy fél óráig tartott, akkor következett a körmenet, mellyel végigjárták a templom előtt felállított hét sátrat; innen a sátoros ünnep elnevezés. Ajómódú, vallásos családok vállalták egy-egy sátor elkészítését. A váz topolyafából készült, erre erősítették a zöld gallyakat, virágokat. Minden sátorban egy szentkép volt elhelyezve, a sátor földjére pedig különböző füveket szórtak. A sátrak szétbontásából maradt fát a harangozó szedte össze, a füveket pedig az asszonyok hazavitték, s ezzel súrolták ki a tejes edényeket, hogy a teheneket a rontástól megvédjék. Két JAKAB között (máj. 11-júl. 25.) nem jó tyúkot ültetni, tartották a gazdasszonyok. AMEDÁRD-napi (jún. 8.) esőből itt is 40 napos esőzést jósoltak. Ha a szőlő VID napjára (j.ún. 15.) elvirágzott, ezt a bőséges szőlőtermés jelének vélték. A nyári ünnepek közül Keresztelő Szent János, vagy ahogy Visontán is nevezik: SZENT IVÁN napja (jún. 24.) emelkedik ki a tűzugrás szokásával. Ennek szemléltetéséhez idézzük az 1887-es születésű Fehér Istvánné színes elbeszélését: „Este mikó' gyöttünk a napszámbul, hoztunk gazt, szőlőtőkét meg mit, oszt tüzet gyújtottunk a dombon rakásra. Mikor odaért mind, akkor ugrosták át, egymást belelökték. Azt mondták, aki Szent Iván tüzit ugrossa, nem lesz beteg a lába. Nevettek, sikítoztak. Kiabálták: > Nem jó' ugrottál! Ugorj a közepibe! < pedig hát mezítláb vótunk. Meg hogy: > Uccu kényes, kapd fel a szart! < Asszonyok, emberek is benne vótak, persze a fiatalok. Aki olyan figurás ember vót, öregebb is elment nézni. Nagy passzió vót az! Még én is vótam. Aki nem ugrossa,