Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)
Hóvári János: Bevezető gondolatok. Magyarország-sakktábla: 1541-1568. Magyar hősiesség és vergődés a Habsburgok és az Oszmánok szorításában és bűvöletében
voltak elegendőek ahhoz, hogy a hatalmas Habsburg Birodalom katonai ereje Nándorfehérvár eleste (1521) után meginduljon, és a Magyar Királyságot megvédje. Sokakat lehet okolni ezért, itthon és külföldön egyaránt. De a tényeken ez utólag semmit sem változtat. A magyar és a segítségünkre jött cseh haderő a mohácsi síkon nem elsősorban királyi és főúri mulasztások, hanem a történelmi szükségszerűség könyörtelensége miatt szenvedett hatalmas katonai és stratégiai vereséget. A magyar mozgástér akkoriban tulajdonképp csak annyi volt, hogy a ránk mérendő csapásokból mennyit tudunk kivédeni, a rossz helyzetet kevésbé rosszá tenni. Ennek tudomásul vétele Budán és másutt az országban nehezen ment, mert Magyarország évszázadokig - leszámítva a 1241. évi tatárjárást - meg tudta védeni magát, mivel az ellenfelek ereje is hozzávetőlegesen arányban volt hazánkéval. Ebben sokat számított az ügyesség, a bátorság, a szervezettség és a fortély, amellyel őseink rendelkeztek. Most azonban teljesen új helyzet állt elő, s az előbbi már egyre kevesebbet nyomott a latban: egy világbirodalom tört ránk és rajtunk keresztül Közép-Európára, hogy nagy stratégiai céljait megvalósítsa. Magyarországot ettől kezdődően csak egy olyan erős külső hatalom védhette meg, amelynek erőforrásai szembeállíthatok voltak az oszmánokéval. Ennek olyan közép-európai hatalomnak kellett lennie, amelynek érdekrendszerébe ez a hatalmas küzdelem beleesik. De a magyarországi helyzetnek volt más olvasata is: megértik-e az európai hatalmak, hogy Hungária megvédése róluk is szól; elhiszik-e, hogy a török seregek képesek arra, hogy Európa közepéig kiterjesszék hadmozdulataikat. S ha mindez fennáll, képesek-e a cél érdekében összefogni? Budán a mohácsi tragédia előtt már jól ismerték a Valois-Habsburg ellentétrendszert, valamint az elmúlt évtizedek köztük dúló háborúit. Budán nemcsak a Habsburg, hanem a Valois udvarhoz is megvoltak a kellő kapcsolatok. II. Lajos felesége Habsburg királylány volt, születése után pár héttel elhunyt édesanyja pedig számos szálon rokonságban állt a Valois dinasztiával. A magyar főurak közül többen is - Hunyadi Mátyás külpolitikai örökségének szellemében - támogatták volna a Habsburgok elleni nemzetközi összefogásba való bekapcsolódást. De Párizs messze volt, s I. Ferenc érdekrendszere igen nehezen lett volna összeegyeztethető Magyarországéval. Budán sok esetben kijózanító tény volt, hogy a török ellen segítség Prágán kívül (II. Lajos Cseh- és Morvaországnak is királya volt) csak Bécsből volt várható, és azon keresztül a Német-római Birodalomból. Lengyelországra nem számíthattunk, mert a lengyel Jagelló-ház akkoriban mindenáron meg akarta őrizni a békét a Fényes Portával, nehogy azt felrúgva Polonia a Moszkva és Bécs közötti, akkor már olajozottan működő szövetség áldozata legyen. A velencei dózsék pedig akkoriban már nagyon is tudták, hogy a hatalmas Oszmán Birodalom erős flottájával nem tudnak elbánni, mert időközben a szultánok is nagy hajóépítők lettek. így Szent Márk városa inkább együttműködött az oszmánokkal, mint ellenállt volna.
