Bujdosné Pap Györgyi et al.: Mozgó frontvonalak. Háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552-1568 - Studia Agriensia 35. (Eger, 2017)
Hóvári János: Bevezető gondolatok. Magyarország-sakktábla: 1541-1568. Magyar hősiesség és vergődés a Habsburgok és az Oszmánok szorításában és bűvöletében
Ha Bakócz Tamás esztergomi érseket 1513-ban római pápává választják, a török hódítás a Szentszék politikájában akár főkérdéssé is válhatott volna. De nem ez történt, és a pápaság, akár akarta, akár nem, egyre jobban a Valois-Habsburg ellentétek kereszttüzébe került, majd a reformáció kötötte le erőit. így az egyébként hazánkkal együttérző pápai diplomáciában is terjedni kezdtek a Magyarországgal kapcsolatos csalfa és álságos megállapítások: a magyarok, ha összefognának, képesek lennének országukat megvédeni, de nem ezt teszik, mert ehelyett egymással veszekednek, és nem érzik át hazájuk súlyos helyzetét sem. Már jóval a mohácsi tragédia előtt megkezdődött a ránk váró és bekövetkezendő vereségekért a felelősség áthárítása a budai királyi udvarra, majd a magyarság egészére, ezzel kisebbítve Róma, Velence, Bécs, Krakkó, Párizs, sőt Madrid valós felelősségét a reménytelen helyzet kialakulásáért. Eleink Szulejmán szultán trónra lépését (1520) követően, s különösen Nándorfehérvár eleste után úgy vélték: életre-halálra szóló sakkjáték kezdődött Buda és Isztambul között a magyar Délvidékért. Aztán a tét hamarosan az egész ország lett. Szulejmán szultán - seregének mohácsi győzelme révén és Szapolyai Jánosnak a vele kötött szövetsége (1528) okán - a veretes Magyar Királyságnak mattot adott. Azzal, hogy Szulejmán szultán következő célja Bécs elfoglalása lett, s erre 1529-ben kísérletet is tett, új, most már világhatalmi sakkjáték kezdődött a Magyar Királyságért, illetve annak egyes részei feletti külső befolyásért. Ezt a hosszú sakkjátszmát (1528-1719)- a korábbi végzetes matt okán - már nem a magyar világ képviselői játszották Szulejmán szultánnal és utódaival, hanem a Habsburgok. A magyar sors, a magyar ügy, a magyar élet bástyaként, gyalogként és más figuraként bábu lett a veszedelmes és gyilkos, közel két évszázados sakkjátszmában. Mivel az első lépést Szulejmán szultán tette meg, ő uralta a világos bábukat. Az ő magyar királyfiguráját úgy hívták: Szapolyai János. Az ő „Sztambulba vezető útjának” Barta Gábor több kiváló történeti munkát is szentelt. Ezekből jól tudjuk, hogy Szapolyai kényszerhelyzetben cselekedett, amikor a török szövetséget felvállalta. Ezzel azonban közel két évszázados szakadást idézett elő a magyar politikai életben. Ezt az utat a magyar történetírásban sokan a „nemzeti” útnak tartják, kicsit elhallgatva a mögötte lévő isztambuli érdekrendszert, a Habsburgokkal együtt élő országrészben pedig túlhangsúlyozva Bécs befolyását. Az elmúlt két évtizedben Fodor Pál, Pálffy Géza és Oborni Teréz számos remek munkában mutatták rá arra, hogy a két magyar útban mi volt a reálpolitika, mi volt az illúziók világa, s milyen szerepe volt a magyar rendi öntudatnak Pozsony és Bécs viszonyában. A sakkjáték Magyarországon a 16-17. században a keresztény világ és az iszlám között is zajlott, de nagyon sajátosan. Számos nyugati zsoldos azért jött hozzánk Európa különböző vidékeiről, hogy a kereszténységért harcoljon. Köztük sokan protestánsok voltak, akik talán csak a végvárakban döbbentek rá, hogy a hódoltsági 9
