Berecz Mátyás - Bujdosné Pap Györgyi - Petercsák Tivadar (szerk.): Végvár és mentalitás a kora újkori Európában - Studia Agriensia 31. (Eger, 2015)

CZIGÁNY ISTVÁN: A militarizált társadalom rétegződése és szerepe a felső-magyarországi végvidéken a 17. században

A „keleti” Magyar Királyságból Erdélyi Fejedelemséget szervező Fráter György váradi püspök hamar felismerte katonai jelentőségüket és alkalmazásuk előnyeit. Mivel kitanulták a fegyverforgatás mesterségét, sőt az irreguláris taktikát is elsajátították, nagyobb katonai vállalkozásokra is felfogadták őket.

Bár Fráter György 1542-ben mintegy huszonötezer főre becsülte a Tiszántúlon található szabad hajdúk számát, ám ezt a nagyságrendet valószínűleg csak a tizenötéves háború idején 1592-1606) érték el.8 Mintegy száz évvel később I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a Tiszától Érsekújvárig terjedő vidéken szintén huszonötezemyi szabad zsoldos, („voluntaris miles”) meglétéről tett említést. Flasonló volt a helyzet a Kanizsa ellen vetett végek esetében, ahol szintén jelentős számban éltek fegyverforgatók.9 Mindez azt tükrözi, hogy a magyar-török határvidék társadalma nagymértékben militarizáló- dott. Felső-Magyarországon és a Tiszántúlon számos tényező miatt különösen intenzív volt ez a folyamat. Egyrészt az állattenyésztés túlsúlyából fakadóan népes pásztorréteg alakult ki, itt éltek a katonai szolgálat fejében még a középkorban kiváltságolt jászok és kunok, másrészt ezeket a vidékeket érintette legjobban a török elöl menekülők betelepedése.10 Jelentős hatása volt az Erdélyi Fejedelemség kialakulásával járó belháborúknak és politikai átrendeződésnek, amely a központi (királyi) hatalom és a közbiztonság meggyengülésével járt. Mindezt csak súlyosbította a folyamatos török terjeszkedés, amely Fülek várának bevételével majdnem kettévágta a Magyar Királyságot, egyre északabbra nyomva a hódoltság határát, újabb menekülthullámokat indítva el az északi országrészekbe. Amikor Bethlen Gábor erdélyi fejedelem halála után az oszmán katonai és politikai vezetők a Felső-Tisza vidéki hajdúk feletti közvetett uralmuk fenntartására törekedtek, többek közt azzal érveltek, hogy amikor a szolnoki, gyulai, szegedi és temesvári területeket megszerezték, a hajdúk közül sokan elmenekültek, így leszármazottaik a szultán alattvalóinak tekinthetők.

8 Takáts Sándor. A magyar gyalogság megalakulása. Budapest, 1908b. 18.

9 A Kanizsa ellen vetett végek militarizációjára nézve lásd: Czigány István: A Kanizsával szembeni végvidék védelmi rendszere a XVII. század közepén. 67-90. ; Sebestyén Hajnalka: Az Őrség katonaparasztjai Batthyány I. Ádám idején. 97-104. In: J. Újváry Zsuzsanna (szerk.): Batthyány Ádám I. Ádám és köre. Piliscsaba, 2013.

10 Bánkiné Molnár Erzsébet: A jászkun autonómia. Dél-alföldi évszázadok 22. Szeged, 2005. 19-34..; Elek György: „... tsak bujdosás volt életünk...” Karcag város és a Nagykunság a 17. században és a Rákóczi-szabadságharcban. Alföldi Könyvek 4. Karcag, 2004. 55-57.

44