Veres Gábor: A népi bútorzat története Északkelet-Magyarországon - Studia Agriensia 28. (Eger, 2008)
A BÚTOROK ÁRAI, KERESKEDELME
Mivel a fenti adattal kapcsolatban nincsenek további megjegyzések, felvetődik a kérdés, hogyan kerül az alapvetően más technikával készülő bútor árszabása az asztalos termékek közé, azaz készítettek-e az asztalosok ácsolt bútort? Egy gyakorlott — a fa tulajdonságait jól ismerő - asztalosnak ez természetesen nem jelenthetett problémát. Különösen annak ismeretében mondhatjuk ezt, ha tudjuk, hogy a fában gazdag területen élő parasztemberek is autodidakta módon elsajátították a szekrények készítését. Felvetődhet az is, hogy a szabályozás szükségszerűsége miatt került a bútordarab az asztalos termékek listájára. A piaci forgalomban keresett darabnak számító szekrényeket fontosnak tartották a Imitációban szerepeltetni, és ebben az esetben az asztalosok árlistájához csatolták utolsóként, mivel funkciójukat tekintve az általuk készített bútorokhoz álltak a legközelebb. A legkézenfekvőbb magyarázat azonban az, hogy a szekrény szó asztalos technikával készült darabot jelöl ebben az esetben. Az eddig ismertetett árszabásokban jól látható, hogy vegyesen fordulnak elő bennük kisnemesi, polgári és paraszti használatra szánt bútorok. Ezek közül néhányat már a felsorolás alapján is el tudunk különíteni, másokat csak a tárgyi anyag ismeretében. És van a felsorolt tárgyaknak egy jelentős köre, melyek azonosítása még további vizsgálatokat igényel. Az azonosítást tovább nehezíti, hogy ugyanazon darabok megnevezése vidékenként változik, és a limitációkban nem feltétlenül a paraszti elnevezést használják az egyébként a parasztság körében használt egyes darabokra. Az említett árszabás alapján tekintsük át, hogy milyen volt a bútorok ára a vásárokban kapható többi áruéhoz képest a XVIII. század derekán. A parasztság legjelentősebb ingóságának továbbra is a szarvasmarha számított. Egy pár „alföldi igen jó eöreg hízott és szép keövér” ökörnek az ára 90 forint volt. Olcsóbban is hozzá lehetett jutni a „középszerű” illetve az „annál alábbvaló” állatokhoz 72 illetve 50 forintért. A nem az Alföldön nevelkedett „másutt termett s annál alább való ” ökrök párját pedig, már 40 forintért is meg lehetett venni. Hatalmas összeg volt ez például a szőlőmunkások metszésért kapott 30 dénáros napi béréhez képest. A kovácsok egy ortó kapát 21 dénárért, a bodnárok egy puttonyt 18 dénárért, a szíjgyártók egy paraszt kötőféket 24 dénárért, egy bocskorszíjat 9 dénárért adtak. Egy bőr nélküli paraszt nyereg ára 90 dénár volt. A népviselet legdrágább darabjainak számító szűrök közül a debrecenit 3 forintért, a körmöcit és a privigyeit 2 forint 40 dénárért, a rozsnyóit és a rimaszombatit pedig 1 forint 40 dénárért adhatták hivatalosan. Érdekes viszonyrendszert mutat az asztalosok termékeihez kapcsolódó lakatosmunkák árának a vizsgálata, mely több esetben - így az ajtóknál - annak 150
