Petercsák Tivadar - Berecz Mátyás (szerk.): Végvár és ellátás -Studia Agriensia 22. (Eger, 2001)

R. VÁRKONYI ÁGNES: Ellátás és társadalom. Végvári élelmezés a 16-17. századi Magyarországon

Másfél évszázadon át a végvári ellátás a társadalom neuralgikus kérdése. Forrásaink bőségesen szólnak éhező katonákról, korrupt tisztekről. Panaszok, vizsgálatok, visszaélések, kárbecslési jegyzőkönyvek, kortársi feljegyzések tömegéből kötetszámra emelhető ki a visszaélések, rablások, letarolt vetések, kivágott gyümölcsösök vesztesége, a nélkülözéstől félőrült katonák kegyetlenkedése, lázadása s a kiszolgáltatott szegények, falusiak és városiak szenvedéseinek változatos története. Botrányok, tragédiák, szégyenek. Közismert, hogy a kérdés egyetemes. Nagy a nemzetközi és talán még nagyobb a magyar szakirodalma. A bajok forrásait különböző okokban jelölték meg.

A végvárak élelmezését a Királyi Magyarország kétpólusú államának megfelelően két egymástól részben különálló, részben összefüggő intézményrendszer szervezte. Egyrészt a Királyság intézményei, az országgyűlés, a nádori hivatal, a városok és a vármegyék és a várkapitányságok. Másrészt a Habsburg kormányzat központi hivatalai az Udvari Kamara és a Magyar Királyi Kamara megalakulása (1527, 1528), főleg pedig a Haditanács felállítása (1556) után a várak központilag irányított, biztosított és ellenőrzött ellátását igyekezett megvalósítani. Ezt az elvben korszerű és a gyakorlatban utat törő elképzelést éppen a katonaság ellátásának megvalósításában terhelték súlyos nehézségek. Ez tette ki a szállítással terhelt legnagyobb költséget, az állam- kincstár itt takarékoskodott, itt érvényesítette az átutalások kusza rendszerét, virágzott a korrupció és az ellenőrzés növelte az amúgy is hatalmas bürokráciát. A katona kenyere képletesen szólva függvénye lett a kincstár örökös hiányának. A végváriak ellátása később háttérbe szorult az állandó hadsereg ki- fejlesztésével szemben és megterhelték az egymást váltó háborúk. Az élelmet elvben a három egységben, pénzben, posztóban és sóban fizetett zsoldból kellett elszámolni, s a Hofburg íróasztalai mellett kigondolt rendszer a gyakorlatban nehézkesen, vagy egyáltalán nem működött. Még a 17. században sincs tökéletesen központosított gazdaság, a jövedelmek nem futnak be egyetlen államkasszába és az ellátmányokat sem tudják központilag biztosítani. Átutalási rendszerekben fedezik a kiadásokat, ezek messze meghaladják a bevételeket. Az államkincstár vállalkozók hiteleire szorul, s az állandó hadsereg megszervezésének és fenntartásának roppant terheit a Birodalom szervezetileg és gazdasági kapacitásával sem tudta viselni. Más országok sem. Hollandia oldotta meg a 16-17. század fordulóján úgy, hogy az ellátás költségeinek folyamatosságát az állambank biztosította. A Habsburg kormányzat még a 17. század végén is pénzemberek kölcsöneire szorul és a hadsereg élelmezésében az udvari szállító Oppenheimer Sámuel és szervezett megbízottai vállalnak oroszlánrészt.33 A várőrségeknek enniük kellett. Az ellátást váranként eltérő33 Szakály Ferenc: Oppenheimer Sámuel működése, különös tekintettel magyarországi kihatásaira. In: Magyar- zsidó oklevéltár. Szerk: Scheiber Sándor, XIV, 1472-1469.

22