Petercsák Tivadar - Berecz Mátyás (szerk.): Információáramlás a magyar és török végvári rendszerben - Studia Agriensia 20. (Eger, 1999)

KELENIK JÓZSEF: Kémek, hírek, rémhírek. Hírszerzés és hadviselés a dél-dunántúli végeken a 17. század első felében

tatta. Forrásaink alapján azonban ma már bátran állíthatjuk, hogy a végvidék élet mindennapjai teremtettek valóban regénybeillő helyzeteket.

Különösen a hírszerzés, korabeli szóval a kémség, kémkedés bővelkedett izgalmas fordulatokban. Ám ami ma csupán izgalmas olvasmány, akkoriban falvak, várak, vagy akár megyényi területek sorsát dönthette el. Valóban ekkora jelentősége, ekkora tétje lett volna annak hogy az ellenfél szándékairól, mozgásáról szóló hírek a megfelelő időben, a megfelelő helyre érkezzenek ? Nos, amint azt látni fogjuk, a XVII. század első felének körülményei között a várrendszer önmagában - megfelelően kiépített hírszerző és hírtovábbító hálózat nélkül - nem volt és nem is lehetett képes hathatós védelemre. A határvidéken ugyanis a török csapatok néha már nyomasztóan nagy taktikai fölénynyel rendelkeztek. Az ő kezükben volt a kezdeményezés, az első csapás előnye. Mivel a várrendszer jellegénél és rendeltetésénél fogva utakat, átkelőhelyeket, hidakat őrzött és ellenőrzött, a rendelkezésre álló katonai erőt egy szinte ellenőrizhetetlenül hosszú frontvonalon kellett széttagolni. E széttagoltságot tovább súlyosbította, hogy az őrzendő terület nagyságához viszonyítva amúgy is csekély létszámú őrségek kétharmada gyalogos volt.1 így, mire egy- egy török betörés híre eljutott a végvidék egyik várából a másikba, mire innen is, onnan is összeszedték az elhárításhoz, üldözéshez szükséges lovasságot, a gyorsan, céltudatosan mozgó török egységek gyakran már vissza is értek kiindulási pontjukra. Az időrabló csapatösszevonást viszont a keresztény oldal nem kerülhette el, mivel az esetek többségében a török portyázók létszáma jelentősen felülmúlta az egyes keresztény várak lovasságának létszámát.

A török másik fontos előnye a két várvonal közelsége volt. A támadóknak viszonylag kis távolságot kellett megtenniük a keresztény frontvonalig. így a magyar őrhelyeknek ijesztően kevés idejük maradt a szükséges ellenlépések megtételére. Mire a kisebb őrhelyek értesítették a lovassággal rendelkező nagyobb helyőrségeket, mire ott összeszedték a katonákat, felnyergeltek az ellenfél gyakran már behozhatatlan előnyre tett szert. Itt kell megemlítenünk, hogy bár a hírlövésekkel való értesítés rendszere működött, erre igazán hatékony elhárítást nem lehetett építeni. A lövésekkel csak a török megjelenését tudták hírül adni, de azt, hogy pontosan hol látták őket, hányán vannak, milyen irányba tartanak csak hírvivők útján közölhették. 1 2

1 Az erre vonatkozó adatokat lásd Kelenik József: A Kanizsa elleni végvidék katonai erejének változásai 1633-1638. In: Zalai Gyűjtemény 36/1. Zalaegerszeg 1995.

2 Emellett a hírlövésnek megvolt az a nagy hátránya, hogy szélben, nagyobb távolságból már nem lehetett meghallani. Emiatt veszett el 1657 június 26-án négy egerszegi lovas. Mint megtudjuk Segesd alatt voltak portyázni, de “... hogi haza jütek volna niolcon halta elveszet, ki varvan az Törek ... ükét negi elevent vitek el io legeniekben kelőnek feiet veöttek. Eleget leültetem de heiaba nagi szélben nem halotak szedernek...” OL. Batthyány család levéltára, Missiles P.1314. Kerpachich István Batthyány I. Adámhoz, Egerszeg, 1657. VI.26. .N. 26174.

170