Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Nagy László: A végvári dicsőség virágkora és hanyatlása
STUDIA AGRIENSIA 17, 1997 Nagy László A VÉGVÁRI DICSŐSÉG VIRÁGKORA ÉS HANYATLÁSA Vajon honnan jött és hová tűnt az oly sok egykorú és későbbi krónikás, költő és író által megénekelt végvári dicsőség? Magyar sajátosság volt-e ez csupán, vagy általánosabb európai jelenség és valóban tovatűnt-e még a török kiűzése előtt a XVII. századi Magyarországon, a „magyar romlásnak századában”? Számosán vizsgálták már ezt a problémakört jeles és kevésbé jeles történetírók és általában különböző feleletek születtek a felmerülő kérdésekre. A „végbeli vitézek” életét és harcait oly nagy szorgalommal és oly sok szeretettel „búvárló” Takáts Sándor, bár nem tagadja a XVI. századi végvári erények hanyatlását már a XVI-XVII. század fordulójától kezdődően, de annak okát kizárólag a Habsburg uralkodók „magyarellenes” érzelmeiben és a magyar katonaság indokolatlan szétkergetésére irányuló igyekezetében látta és igyekezett láttatni. Szerinte emiatt történt, hogy már a XVI. század vége felé a magyar végvárakban a régi harcos lelkesedés és önfeláldozási készség helyén egyre inkább „a nyomorúság és a bánat ütött tanyát.” Ha olykor a végházakból ki is jöttek a megfogyatkozott számú csapatok, többnyire nem vitézi próbákra jártak „nem a hírnév utáni vágy hozta ki őket a mezőre hanem az éhség és a nyomorúság”.1 Érdekes módon több vonatkozásban hozzá hasonlóan foglal állást ebben a kérdésben a különben általában tőle eltérő történetfelfogású Szekfű Gyula, aki a XVII. század történetét tárgyalva megállapítja: „A végvári dicsőség utolsó foszlányai is leszakadoznak e pusztulásnak kitett, mindenkitől elhagyatott katonákról. Balassi Bálint társainak friss harcikedve már emlékezetben sem él többé, s a rendi alkotmány kifejlődése egybeesik a magyar hadiszellem, a magyar vitézség váratlan elhanyatlásával.” O e jelenség legfőbb okát abban jelöli meg, hogy a végváriak rendkívül fegyelmezetlenekké váltak. Ez viszont annak a következménye, hogy „a nemes ember nem vezeti többé a jobbágyból lett végvárit, s ha igen, nem a jóra, hanem a rendet tartó kapitányok tekintélyének lerombolására. E fejlődés Lipót korára oda jut, hogy a végbeli kapitány már csak a jobbágykatonára tud támaszkodni, a hadiszolgálatban még megmaradt nemesek minden szigor ellenére rendbontó elemek. ” 2 Az eddig megjelent egykorú források többnyire Takáts Sándor véleményét látszanak alátámasztani, mindenért a bécsi udvar „magyarellenes” politikáját okolva.3 Ezt a vonalat folytatta a második világháború utáni magyar törté75
