Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Nagy László: A végvári dicsőség virágkora és hanyatlása

netírás és hadtörténetírás is, különösen 1949-et követően, az „ősi ellenségünk a német hódító” szellemében.4 Valójában azt sem vizsgáltuk meg konkrétan, hogy mikben mutatkoztak a végvári dicsőség hanyatlásának a jelei, s szinte teljesen figyelmen kívül hagytuk mind az európai, mind a hazai történelemben végbement társadalmi, politikai változásokat vagy a hadakozások folyamatában bekövetkezett fordulatot. Olyan tényezőket, amelyek mind hatással voltak a magyarországi — magyar és nem magyar - végvári hadinép XVII. századi sorsának alakulására is. A lényeget tekintve Takáts Sándor szemléletét fogadtuk el, kibővítve azzal, hogy a magyar végvári katonákat önkényesen „kineveztük” a társadalmi haladás „élharcosaivá”, az elnyomott jobbágyság „védelmezőivé” is. A végbeli vitézek és a jobbágyok, polgárok sorozatos összeütközéseiről vagy szemérmesen hallgattunk, vagy amolyan elhanyagolható jelentőségű, múló epizódokká degradáltuk azokat. A későbbi munkákban módosult a kép, s hangot kapott olyan vélemény is, miszerint ez a katonaréteg sajátos módon egyesítette magában a feudális rend ellen leginkább lázadozó, de az anarchiára is ugyancsak hajlamos elemeket. Befogadták a szökevényeket, de betöltötték a fennálló társadalmi rend egyik őrzőjének funkcióját is. így lett a végvárak hadinépe — a szerző megfogalmazása szerint — „a feudális uralkodó osztály pajzsa és botrányköve, messze vidékek jobbágynépének réme és menedéke.”5

A közel két évtizeddel ezelőtt megjelent összefoglaló jellegű munkámban Szekfű Gyula megállapításától némileg eltérően azt hangsúlyoztam ki, hogy a XVII. században a magyar katonarétegek tagjai közül éppen a végváriak között volt a legmagasabb a nemesi származásúak aránya. Ezek valamilyen okból kiszakadtak a birtokosok rétegéből és alapvetően nem a fennálló társadalmi rend ellen léptek fel, hanem csupán az adott viszonyokon belül próbáltak valamilyen értékátrendezést elérni, éppen katonai tetteik alapján. Ez azonban rendkívül bonyolult folyamat, hiszen a magyarországi végvárak hadinépe elsősorban a Habsburg-házi magyar királyok elvileg állandó zsoldos katonasága volt. A XVII. század folyamán azonban többször szembefordult „koronás királyaival” és a „pogány török” fegyvertársaként harcolt ellenük az a hadinép, amelyik pedig büszkén vallotta magát hosszú időn át a „kereszténység védőpajzsának.” Ebben a munkámban igyekeztem rámutatni arra is, hogy a XVII. századi magyarországi végvári katonaság már egyre kevésbé tudott megfelelni a hadművészet fejlődésében végbement folyamatok szabta követelményeknek, hiszen sem fegyverzete, sem képzettsége nem tette alkalmassá a várvédelmen kívüli nagy csatákban történő helytállásra. A Habsburg-ellenes küzdelmekben való aktív részvétele, valamint a nem utolsó sorban emiatt csökkenő harcértéke - (a bécsi udvar ugyanis a Bocskai-szabadságharc után egyre kevésbé látta el őket modem fegyverzettel) - együttesen vezetett a végvári dicsőség hanyatlásához a XVII. században az előző időszakhoz képest.6

Az e kötetet lektoráló és előszóval ellátó jó emlékezetű Klaniczay Tibor, a

76