Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Imre Mihály: A kereszténység védőbástyája (Egy irodalmi toposz XVI. századi változatai)

Merőben más szemléletű már Nagyszombati Márton 1522-ben, Nándorfehérvár eleste után keletkezett műve; Ad regni Hungáriáé proceres. Lényegesebben reménytelenebbnek látja a jelent, mint még Hagymási: most minden csupa szorongás, a török állandó fenyegetése; hősi erényeink megrendültek, főuraink pedig nem alkalmasak a pusztító áradat föltartóztatására. Mátyás évszázada volt nagyszerű, hősi erényeink tündököltek, békés gazdag természet pompázott. Korábbi heroikus erényeink, de országunk mesés és háborítatlan természeti gazdagsága is csorbát szenved: hazánk már csak volt egykoron a kereszténységnek védőbástyája, hajdani békés tájait - mint a Szerémség bortermő vidékeit — pedig vad martalóchad dúlja.

„Jó Magyarország volt hű pajzsa, erős bizodalma;

Félő országok második védfala volt.”13

Már a Mohács körüli évekre fölbillen a korábbi évszázadban megszületett egyensúly: külső megítélésünk is változik, egyre kevésbé látszik valószínűnek, hogy a magyarság képes a törökkel eséllyel szembeszállni. Belső önértékelésünk is kétségesnek látja egykor bátran vállalt feladatatunk beteljesítését. Megnő a múlt jelentősége, különösen Mohács bekövetkezése hoz fordulatot. Elveszíti a magyarság önálló kezdeményező erejét, a védőbástya-gondolat egyre inkább a múlt - mind tündöklőbb - része lesz, amely azonban jelent akkora erkölcsi értéket, hogy most Magyarország viszonzásképpen segítséget kapjon másoktól. Nem is szűnik meg a magyar diplomaták kitartó — ám végeredményben eredménytelen - követjárása Buda 1541-es elveszéséig, majd tovább az egész században. Ékes orációikat már több nyelven, több városban ki is nyomtatják, szétküldik Európa-szerte; így jár el Hieronymus Balbi, Macedóniai László, Frangepán Ferenc és más kisebb talentumú diplomaták (Korlátkői Péter, Pogány Zsigmond, Kenderesi Cséb Mihály).

Macedóniai László a Mohács körüli évek humanista műveltségű diplomatája, többször is megfordul birodalmi gyűléseken, elmondja a magyar király és rendek mind kétségbeesettebb kérésit még a csata előtt, majd a végzetes ütközet utáni időszakban is. Az előző korszak magabiztosságának helyébe lassan a kétségbeesés, reménytelenség költözik. A magyarság visszavonhatatlanul elveszítette korábbi képességét, büszkén vállalt feladatát; országának romjain él, mások jóindulatú, vagy politikai érdekből táplálkozó segítségében reménykedhet. Míg régebben az egész kereszténység védőbástyájának tudta magát önérzetesen, most úgy koldul politikai rokonszenvet és katonai segítséget, hogy saját keresztény mivoltát bizonygatja megalázóan, a szomszédságra hivatkozik s buzgón emlegeti a Birodalomhoz fűződő szövetségünket és barátságunkat. Macedóniai László már elfogadja a német közvélemény jelentős részének álláspontját: Magyarország csak a mögötte következő Germania védelmezője lehet; azonban erre is csak segítséggel képes. Ezt gondolja már

222