Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
Imre Mihály: A kereszténység védőbástyája (Egy irodalmi toposz XVI. századi változatai)
a keresztény közösség egésze számára fontos voltát, amely akár az egész kereszténység fönnmaradását is befolyásolhatja: vállalt harcuk önfeláldozó és nagyszerű, bár tengernyi szenvedést hoz rájuk. E harcról emelkedett pátosszal és mély együttérzéssel beszél; együtt dicséri a magyarok harcos katonai erényeit és állhatatos erkölcsi kitartásukat. E küzdelem sikerességéhez nem a magyarok alkalmasságát kifogásolja, vagy győzelmeiket keveselli, inkább kortársai renyheségét, önzését kárhoztatja, hiszen ha azok a küzdő magyarok mögé állnának segítőén, akár az egész kereszténységet megmenthetnék a barbár hódítótól. A küzdő magyarok eddig a mellükkel alkottak számunkra védőfalat', nagylelkűen ontották vérüket és országuk védelmezésével — amely egyben a kereszténységnek kapuja - meggátolták a törökök nyugatra zúdulását is: „Quid regnum illud Ungarias nobilissimum? Heu! Quanta passi Ungari diebus nostris; qui dum nostrum seuant sangvinem, fundunt suum: quorum pectora nostri sunt muri. Obligamur recte omnes Christiani Ungaricae genti: qui pro nobis mortificantur tota die: et facti sunt, sicut ovis occiionis. Nam illi genti postulat auxilium, quae tot Christiano populo adfert praesidium.. .Murus vero Ungaria est, et antemurale fortissimum, sive clypeus nostrae religionis... At hie nunc clypeus nobis subtrahitur: murus vero bombardis et arietibus quatitur, et nos de remedio anima nulla remordet? O sultitiam populi Christiani!...”6 Félő azonban, hogy legyenek bár a magyarok valahányan elszánt és mégoly erős férfiak s mindahányan dicsőségre méltóak, a törököknek számban sokszorosa zúdul rájuk: vagy győzni tud Magyarország, vagy pedig török igába kényszerül. Aeneas Sylvius Piccolomini e tárgyban született művei retorikailag a genus deliberativum kategóriájába tartoznak, hiszen szándéka szerint a levél címzettjét, vagy szóban elmondott szónoklatának hallgatóságát szeretné rávenni a török elleni elszánt küzdelem fontosságára, a keresztény tábor összefogására. A művek egészében az oratio svasoria kategóriájába tartoznak úgy, hogy azonban a genus demonstratívumnak is fölhasználja számos elemét. Hiszen míg egyfelől rábeszél a török elleni harcra, annak szükségességét (nécessitas), üdvös volát (honesas), hasznosságát (utilitas) és lehetőségét (possibilitas) hangoztatva dicsőíti az e harcban részt vállalókat (laudatio), serkenti és bíztatja a habozókat, kishitűeket (adhortatio, cohortatio), keményen elítéli a közönyösöket, ellenszegülőket (vituperatio). E részmozzanatoknak szinte mindegyike lehetővé teszi a magyarok emlegetését, legtöbbször a laudaioban jelennek meg hosszasan dicsőítve. A dicséret tárgyát katonai erényeik, erkölcsi kiválóságuk képezi, amelyet hosszan részletezve, sok példával mutat be. V. Miklós pápához intézett levelében Konstantinápoly eleste után az egyetemes keresztény egyház pusztulásáról kesereg, amelynek egyik vigasztalója lehet immáron a magyarok helytállása a törökkel szemben s a laudatio a hősi erények bősége mellett dicséri Pannónia természeti gazdagságát is. (de situ et fertilitate Ungariae) Ismerteti földrajzi elhelyezkedését ókori 219
