Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)

Imre Mihály: A kereszténység védőbástyája (Egy irodalmi toposz XVI. századi változatai)

szerzők segítségével, ennek során még Isidoras Hispalensis egyik tévedését is kiigazítja, majd folyóinak, hegyeinek, termőföldjeinek, erdeinek gazdagságát említi: „In hac parte Ungariae..., ubi aquae rivus habetur, in quo mersa ferri materia, in cuprum vertitur. Gleba illic frumenti ferax, auri et argenti divites venae, múltúm pecoris, aer salubris, terra optimis comparanda, ni silva se ubertate corrumperet.”7 Nem csodálható, hogy rablónépek és birodalmak kegyetlen támadásaikkal szeretnék megszerezni e gazdagságáról híres országot. Az erkölcsi katonai kiválóság összekapcsolása az ország természeti gazdagságával nagyon termékeny szónoki invenciónak bizonyul, amely alkotók sokaságát inspirálja az elkövetkező évszázadok irodalmában. Igen nagy variációs lehetőség rejlik benne: szerencsés esetben (mint itt) e két komponens mindegyike sértetlenül létezik, egymást erősíti. Kedvezőtlen fordulat esetén a sérülékenyebb, emberi komponens (katonai, politikai sikeresség) időleges, vagy beláthatatlanul hosszú ideig tartó kudarcot szenved el, a természeti értékek túlélik, túlélhetik a pusztulást. A bajba jutott országon erkölcsi értékei, de természeti bősége miatt is érdemes segíteni. Igen kedvező szónoki lehetőség a fönnmaradt természeti gazdagság és az emberi komponens pusztulásának drámai összehasonlítása, a fölborult hajdani egyensúly visszaállítására irányuló erőfeszítés szorgalmazása. Ebben az esetben a bőség-termékenység értékei időbeli megszakítottság nélkül folyamatosan léteznek, míg a másik komponens egyre inkább a múltba süllyed, a jelen nem, vagy csak nagyon részlegesen tudja „működtetni”, érvényesíteni. A legkedvezőtlenebb pozícióban mindkét komponens a pusztulás áldozata lesz, ahol az eredeti egyensúly visszaállítására saját erőből nincs remény, csak mások hathatós segítségével, esetleg Isten kegyelmező bűnbocsánatával. E két tényező alapvetően a reneszánsz értékeszmények világába tartozik, a hozzájuk való fokozottabb ragaszkodás is annak sajátja. E mélyponton a szónoklat egyik leggyakrabban használt toposza az összehasonlítás (comparatio), amelynek során a jelen szemlélője, átélője idézi vissza a múlt elveszített értékeit és hasonlítja össze saját korával. így jelentős szerepet játszik egy komparativ szerkezeti modell, amelyet jól jellemez két leggyakoribb időhatározója: olim...iam, quondam...nunc, aliquan- do...noviter. Ezt a módszert A. S. Piccolomini is fölhasználja levelében, amelyet V. László királlyá választása ügyében írt a magyar követeknek, azonban alaposan eltúlozza a hatás kedvéért a romlás mértékét.8

A XV. században a külső megítélésnek és a belső önértékelésnek nagyjából egyensúlya alakult ki, jól mutatja ezt, ha Piccolomini mellé helyezzük a magyar kortársak megnyilatkozásait. 1448-ban írja V. Miklós pápának Vitéz János: „Már több mint hatvan esztendeje, hogy csaknem szakadatlanul álljuk a háború perzselő dühét, mégpedig saját erőnkből, egyetlen nép fegyvereivel. Úgy ahogy helytálltunk, pedig kimerített a sok vereség, hadakozás és gyász, megtört a fájdalom, megtizedelt a halál bennünket... Most azonban...megnö220