Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
R. Várkonyi Agnes: Hagyomány és korszerűség
XVI. századi magyar gazdaság történetének feltárásában milyen sok minden történt. Megállapítást nyert, hogy a külkereskedelmi mérleg aktív volt, mintegy visszaigazolva a kortárs Oláh Miklós megállapítását az 1530-as évekből, hogy Magyarország látja el hússal Ausztriát, a délnémet városokat és Velencét. Zimányi Vera, Kubinyi András, Gecsényi Lajos, Szakály Ferenc és horvát történészek kutatásai igazolják, hogy az ország ilyen volumenű marha rendszeres kihajtásához megfelő utakkal rendelkezett és jelen volt a délnyugati és nyugati piacon. Figyelemreméltó eredményeket hoztak Kulcsár Árpád és Wolf Rudolf kutatásai a só kereskedelem alakulásáról. Régen ismeretesek a rézbányászat és rézkereskedelem adatai. A XVII. század második felében az osztrák tartományokban, mint általában Közép-Európában is érvényesülő protoin- dusztriális fejlődés és merkantilista gazdaságpolitika a Királyságban és Erdélyben is éreztette hatását. Mindezek alapján Magyarország gazdasági teljesítményei és értékei jelentősebbek, mint ahogyan azt korábban látták. Mindazonáltal Benda Kálmán hitelesen állapította meg Carl Ludwig Schulz a haditanács elnökének 1607-i jelentésére és előterjesztésére hivatkozva, hogy a várrendszer fenntartása hozzávetőlegesen két millió 300 frt-ba kerül s a királyi Magyarország adóbevételei pedig mindössze 500 frt-ra tehetők. Tudjuk, ez az időpont a 15 éves háború mélypontja. Meggyőződésem, hogy a végvárrendszer fenntarása az ország összes jövedelménél jóval többet emésztett fel. Rendkívül bonyolult, s a különböző időmetszetekben végzett vizsgálatokkal lehet majd az arányokat reálisan megállapítani. A hadügyi forradalom újabb vizsgálata- i azonban további körülményekre irányítják a figyelmünket. 3. Az emberi tényező jelen van a látszólag tisztán gazdasági jelenségekben is. Ilyen például a pénzkezelési fegyelem kérdése. Ismeretes, hogy a Habsburg birodalomnak a török kérdés többe került mint amit pusztán a katonai, vagy várfentartási kiadások tettek ki. Hiller István kutatásaiból tudjuk, hogy a török oldal diplomáciai és hadikiadásait együtt kezelték. A XVII. században nincs a mai értelemben vett központi pénzügyigazgatás. Egy kamarai tanácsosnak a XVII. század közepéről, 1658-ből származó kimutatása szerint a kincstár só jövedelmét kilenc részre osztották el, s igen nagy kérdés, hogyan lehetett ezt a bonyolult jövedelemelosztási mechanizmust hitelesen kezelni. Nagyon megragadó, ahogyan ez az ismeretlen kamarai tanácsos az emberi tényezőt is számbavette. Előszámlálva az Oeconomia Militaris követelményeit elmondja, hogy úgy kellene a császári hadseregben a kiadásokkal takarékoskodni, hogy minél jobban figyeljenek az emberekre. Kevesebb tisztre lenne szükség és hatékonyabb ellenőrzése kívántatnék a pénzkezelési gyakorlatnak. A hadfogadók például saját zsebükre gazdálkodnak. A legénységet gyatrán szerelik fel és ha egyszer kiadta a kincstár a verbuváló pénzt, már nem lehet többet visszaszerezni tőlük. Még nem volt rá példa, hogy a verbuválok a pénzmaradványt visszafizették volna. S ha felelősségre vonják, a gyanúsított, 16