Petercsák Tivadar (szerk.): Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 17. (Eger, 1997)
R. Várkonyi Agnes: Hagyomány és korszerűség
len a külföldön, holott e védelmi vonalak századokon át fenntartása egyik legnagyobb aktívumunk lehetne, melyről mai viszonyaink közt lehetetlenség lemondanunk.” Közben a különböző tudományágak, az építészettörténet, művészettörténet, irodalom-, gazdaság-, technika-, politika-, egyháztörténet a maguk sajátos szemszögéből vizsgálva nagyon sok fontos részletet tisztáztak. Mivel azonban az egységes rendszer rekonstrukciója elmaradt, az eredeti - országos és nemzetközi — egységben történő rekonstrukció a következő korszak, a második világháborút követő évtizedek történetíróira maradt. 1968-ban, amikor a 10 kötetes vállalkozás előkészítő megbeszélései folytak, Benczédi László, Szűcs Jenő és jómagam javasoltuk, hogy előbb az alapvető monográfiák kidolgozására lenne szükség. Ezzel szemben, miként ismeretes, a szintézis megírása lett előbbrevaló. De igen sok monografikus szintű úgynevezett előtanulmány készült, nagy forrásfeltárások indultak meg, a vállalkozás érvül szolgált, hogy végre történetkutatók is kijussanak a bécsi levéltárakba. Emellett a társadalomtörténet, intézménytörténet és gazdaságtörténet irányában folyó levéltári kutatások a hadsereg és a végvárak történetének addig ismeretlen új területeit világították meg, mint Benczédi László a vitézlő renddé szerveződés folyamatát, Varga János a várak körüli települések társadalmi-gazdasági viszonyait, N. Kiss István a katonaparasztság intézményének bonyolult termelési és hadviselési körülményeit, Szakály Ferenc a parasztvármegyék, Ruzsás Lajos pedig a végvárak és mezővárosi polgárok, iparosok családi kapcsolatainak elsüllyedt történetét hozta felszínre. Sinkovics István a Magyarország története szintézisben bécsi és hazai levéltári kutatások eredményei alapján új, tágasabb keretek között vizsgálja a védelem anyagi alapjait, s a hagyományos „végvári vonal” „végvidék” kifejezések mellett már hasz- nája a „végvári rendszer” fogalmát. Az 1982-ben induló vártörténeti konferenciák több vonatkozásban hoztak újat. Egyrészt rendszeres szervezeti keretet biztosítottak a kölcsönös véleménycserékre és megmérettetésre, szellemi kapcsolatokra, a különböző intézményekben folyó kutatások és módszerek megismerésére. Ez sem kevés, hiszen Szekfu 1935-ben a XIX. század közepe óta többször elhangzott megállapítása ma is érvényes: "a lényeges előtanulmányok is nagyban hiányoznak és nagy, szervezett munka nélkül alig is lesznek pótolhatók. " A konferenciák interdiszciplináris műhelyül szolgáltak, a végvárrendszer jellegéből következő sokféle megközelítést, a politika-, társadalom-, gazdaság-, eszme és vallástörténet, a Habsburg örökös tartományok és az egyes várkerületek, régiók szempontjainak érvényesítését tették lehetővé. Idős és fiatal kutatók találkozására adtak alkalmat, biztosították az előadások rendszeres megjelenését. S bár a szándék, hogy az összes érdekelteket, török, osztrák, cseh, szlovák, horvát, német kutatókat is bevonják a munkába, maradéktalanul nem volt 13
