Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)

Varga J. János: „Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok...” A természeti környezet szerepe a dunántúli végvári harcokban

részint a csapatmozdulatok elrejtésére szolgált, részint védelmet nyújtott a gyülekezőknek a török rajtaütésével szemben.21

A leshelyen várakozó katonák éjjel-nappal az erdőkben, mocsarakban tanyáztak. Kézben tartott fegyverrel figyelték a rájuk leselkedő ellenséget, ügyelve minden árnyékra, ágzörrenésre. Nyomnézőik útján kölcsönösen kifürkészték, hol rejtőzködik a másik fél, hogy azután az éjszaka leple alatt vagy a tereptől rejtve odébb vonuljanak, vagy támadást kíséreljenek meg, mikor mi látszott kedvezőbbnek. A legveszélyesebb feladat a „martalék”-nak jutott. Kibocsájtása a cselvetésre és leshányásra alapozott harcmód egyik legizgalmasabb mozzanata volt, ugyanis tagjainak kellett lesre csalni az ellenséget, gyakran életük kockáztatásával biztosítani a furfangra épített haditerv végrehajtását, és ezáltal az egész vállalkozás sikeres kimenetelét. Érthető, ha a „martalékául kiszemelt legények a legvakmerőbbek és legügyesebbek közül kerültek ki, s mindkét oldalon tőlük tartottak leginkább. Szándékosan folfedték magukat az ellenség előtt, riadalmat és menekülést színlelve iramodtak a leshelyen várakozó társaik felé. Mielőtt a száguldás elkezdődött, a zablát és a szemkötőt levették a lovakról, majd a nyerget előretolták, ők maguk egészen előrehajolva ültek - így könnyítettek a lovak terhén.22 Persze mesterül kellett annak megülnie a lovat, aki vágtatás közben zabla nélkül is irányítani tudta. Amikor a leshely közelébe értek, hirtelen szembefordultak az ellenséggel, majd egyesülve a cserjésből vagy nádasból előrontó társaikkal, többnyire végzetes csapást mértek az üldözőkre.

A lesvetés ellen leselhárítással védekeztek. Ha a lest vető fél nem járt el kellő elővigyázatossággal, a másik ellenlest állíthatott, majd színlelt támadást indítva kelepcébe csalhatta az ellenséget. így járt Takaró Mihály tihanyi kapitány is. 1556 őszén a török Tolna megyei falvakat fosztogatott és gyújtogatott. Amikor hírét vette, devecseri és győri vitézekkel lest vetett Tol- naszentgyörgy és Paks között. A törökök hajnaltájt érkeztek a leshely közelébe, de felfedezték a nyomokat és azonnal kiküldték a „martalék”-ot. Takaró emberei elfogták őket és „megtudták” tőlük, hogy a törökök „kevesen” vannak. Amikor az ellenség leshelyéhez közeledtek, lovasok törtek rájuk s másfélezren fogták körül őket... Takaró számára mégis szerencsésen végződött a kaland, mert a következő év tavaszán ismét Tihanyból keltezi leveleit a nádornak.24

143