Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): Végvár és környezet - Studia Agriensia 15. (Eger, 1995)

R. Várkonyi Agnes: A párbeszéd esélyei (A végvárrendszer-kutatások humánökológiái megközelítéséről)

forrásbázisra épülő kutatások eredményeit és összegező áttekintéseket, kísérleteket és folytatás nélkül maradt ígéreteket egyaránt kiemelhetnénk a gazdag anyagból. Tudjuk, hogy az első tíz év általában a gyermekbetegségek ideje.

Ami az első tíz év után következik, a tizenéves kor, az emberi élet talán legizgalmasabb ideje: az értelem ellenőrzéséért az érzelmek és indulatok felett, a kreativitás érvényesítéséért, az önálló gondolkozásért vívott küzdelmek időszaka. A tudománytörténeti irodalomban, az igazi tudósok életrajzaiban minduntalanul rálapozhatunk, hogy mindaz az érték, amely nélkül eredeti alkotás létrehozása elképzelhetetlen, ebben az életkorban érintette meg, vagy ragadta magával őket; az elméleti megértés és tanulékonyság képességét holtig őrző alázat, az önzetlen munka öröme, az elkötelezettség, a tudás megszerzésének etikája és aszketizmusa, az újratörés kockázata, s a nagy vállalkozások terheit viselni képes edzettség, hogy csak néhányat említsek közülük. Szemben az öncélúvá vált tudományossággal ezek az értékek építenek utat, hogy a tudomány, mint az objektív kultúra a lélek kiteljesedésének segítője is legyen és valódi szellemi közösségek alakuljanak ki. Tudományunk mai helyzetéről gondolkozók között én azokkal értek egyet, akik a nagyobb műhelyek működésében látják a megújulás lehetőségét és aggódnak a széttöredezés, az elszigetelődő egyéni tevékenységek veszélyei miatt.

Nem tudom, milyen lesz a vártörténeti konferenciák elkövetkezendő tíz esztendeje. Semmi nem áll távolabb a történésztől, mint a jóslás. Tudjuk, hogy a tudomány soha nem volt Magyarország elkényeztetett gyermeke, s a zsebpénz nem lesz több. Tíz év munkája azonban itt bázist, keretet, lehetőséget teremtett, s ezen lehet tovább építeni.

A témakör, Végvár és környezet méltán jogosít érdemi várakozásra. A nagyon régi végvártörténet és az új, úgy is mondhatnám a legifjabb tudománynak számító történeti ökológia kapcsolatát sőt közös munkájának szándékát fejezi ki. 1991 októberében e témakörben elhangzott előadásom iránti érdeklődés, megértés egyszerre jelezte számomra a kutatók nyitottságát az új tudomány, a történeti ökológia iránt, és azt a meggyőződést, hogy a rövid vázlatban megfogalmazottakhoz képest a vártörténetnek sokkal több és érdemi mondanivalója van korunk nagy kihívására.

Magam személy szerint köszönettel tartozom a konferenciának. A történeti ökológia első hazai előadássorozatát Komoróczy Géza, Kosa László és Sz. Jónás Ilona kollégáimmal együtt, több évvel ezelőtt, nemsokkal azután, hogy a történeti ökológia, mint önálló diszciplína az 1986. évi berni nemzetközi

9