Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Varga J. János: A nyugat-magyarországi végvárak 1683 nyarán
tüzérségi egységet és 400-500 huszárt, valamint 2 vagy 3 dragonyos századot hagytak hátra az őrség megerősítésére.29 Győr így jól védhető állapotba került, mielőtt Kara Musztafa előhadai július 1-jén megérkeztek volna falai alá. Veszprém és Pápa őrsége azonban már néhány nappal korábban megpillantotta a nagyvezír irdatlan hadát, és segélykérő levelekkel ostromolta Batthyány Ádámot, aki akkor a Vát melletti táborban tartózkodott a gyülekező hadinéppel: „azért talán nem ártana nagyságodnak egy kevéssé erre felé fordulnia azon néppel, mégis elmenne a híre és így megtartóztathatná magát az pogány eb - írta június 21-én Babocsay Ferenc a veszprémiek parancsnoka -, noha mi készen vagyunk Őfelsége hűsége mellett vérünk kiontására..., de egy tábornak megfelelni, jól tudhatja nagyságod elégtelenségünket.”30 Néhány nap múlva Bezerédy István pápai kapitány írt kétségbeesett hangú levelet, a vár eleste előtt valószínűleg az utolsót: „az hatalmas Istenért, nagyságtok közelgessen erre mifelénk, talán több hírmondót nem küldhetünk, mert berekesztenek bennünket.”31 A következő napokban sorra kerülnek a török és kuruc csapatok kezére a dunántúli várak. Június 25-én a szegvári kapitány arról tájékoztat, hogy Tihanyban és Vázsonyban már Thököly Imre kurucai és törökök állnak strázsát.32 A tatai vicekapitány, Szakmári Imre pedig azzal a hírrel érkezik Győr alá, hogy „az várat simpliciter megadta, és török praesidiu- mot bocsátván belé, az községnek minden javai oda maradván, őket elbocsátották békével, melyért meg is kaftányoztaték.” 33 Június 29-én Szent- márton őrsége és a „benne való nép” megneszelve az ellenség közeledtét, Győr felé menekül. Szerencsétlenségükre belebotlanak Kara Mehmed pasa portyázó előőrsébe, a magyarok egy részét levágják, a többit fogolyként a nagyvezír táborába viszik, a várat pedig felégetik.34 Június utolsó napján már Győr előtt, a Rába-vonal jobb partján áll a török had. A túlparton a Rába-Rábca közben megszólalnak a császári tüzérség ütegei, s megakadályozzák, hogy Kara Musztafa emberei átkeljenek a folyón. Ekkor tatár erők indulnak el dél felé a kán fia, Nureddin vezetésével, s elfoglalják a Győrtől három óra járásra eső és mindössze 10 fővel őrzött mérgesi palánkot, majd átúsztatnak a folyón. Másnap, július 1-jén újabb török-tatár erők követik őket, miután Mórichidánál sikeresen megütköznek Lotharingiai Károly egyik csapattestével. A császáriak - akik Komárom térségének elhagyása óta szüntelenül hátráltak - átkelve a Rábcán nyugat felé vonultak vissza. Július 4-re a császári fővezér feladja a Dunántúlt és seregével a Lajta mögé húzódik. Keserűen írja a nádor június 30-án az uralkodóhoz intézett levelében: „a császári sereg egészen Bécsig akar 61
