Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Nyakas Miklós: A hajdúvárosok katonai szerepének alakulása a 17. század második felében
kezdve állandó portaszámot vetettek ki rájuk, amely kiváltságaik nagyfokú csorbulását is jelentette.20 Tekintettel arra, hogy a hajdúvárosok megadóztatásával már Thököly is megpróbálkozott, s azt esetenként a császári tábornokok tették gyakorlattá, akik a tényleges helyzettel tökéletesen tisztában lehettek, a fejlemények szoros összefüggésben állnak a városok katonai helyzetének alakulásával. Tény ugyanis, hogy az 1660-as Szejdi-járás óta a szabolcsi kiváltságok hajdúvárosok nagyszabású katonai akcióban nem vettek részt, s ha a század utolsó évtizedeiben hallunk is - például a felszabadító háborúk során - a hajdú fegyverek dicsőségéről, az emlegetett katonák nem a kiváltságok hajdúvárosokból valók, hanem végvári és szabad hajdúk. A hajdúvárosok alapvető törekvése ebben a mindent felforgató és megkérdőjelező időszakban az volt, hogy politikai eszközökkel - alkalmazkodással és ügyeskedéssel s nem utolsó sorban anyagi áldozatok vállalásával megvédelmezzék csorbultan is jelentős kiváltságaikat. Éppen ezért a korai kuruc mozgalmakat kifejezetten gyanakodva szemlélték, s igyekeztek minél jobb kapcsolatokat kiépíteni a bécsi udvarral és elsősorban a császári hadvezetéssel. A hajdúvárosokat nem sikerült Thökölynek sem a kurucmozgalom oldalára állítani, sőt ebben az időben kifejezetten császárpárti tendenciákat figyelhetünk meg, amely úgy is megmutatkozott, hogy a hajdúvárosok és fejedelem között ellenséges viszony alakult ki. A császári hadvezetés nem véletlenül erődítette meg Böszörményt, s látta el császári helyőrséggel, amelyet aztán Thököly ezért ostromoltatott és végül el is foglalt. A várost az ostrom után tűzvész pusztította el.21 Lényeges dolog azonban látnunk, hogy a hajdúvárosok jogi helyzetében katonai szerepük lényeges módosulása ellenére alapvető változás nem történt, s azok hivatalosan továbbra is a végvári rendszer részeinek számítottak, noha szerepük egyre inkább gazdasági erejükre korlátozódott. Még akkor is, ha gazdasági romlásuk is látványos volt, amely természetesen a tágabb régióról is elmondható. Vizsgálódásunk további lépcsőfoka az, hogy az erejükben megfogyatkozott és a demográfiailag is rosszabbodó helyzetű hajdúvárosok mennyiben nyújtottak, illetve nyújthattak segítséget a magyarországi végvári rendszernek, elsősorban a felsőmagyarországi főkapitányságnak vállalt feladata ellátásához, illetve mennyiben szorultak maguk is védelemre. Tudnunk kell azonban, hogy e két szempont önmagában nem zárta ki egymást, sőt bizonyos értelemben feltételezte is egyik a másikát. Látnunk kell, hogy a hajdúvárosok önvédelme, amelyre mindenkor nagy gondot fordítottak, egyben azt is jelentette, hogy egy tágasabb térség 182
