Petercsák Tivadar - Szabó Jolán (szerk.): Végvárak és régiók a XVI-XVII. században - Studia Agriensia 14. (Eger, 1993)
Szántó Imre: A „vitézlő rend” megélhetésének anyagi forrásai Zala megyében a 17. században
mezei munkák idején egyes végházakban annyira megfogyatkozott az őrség, hogy még a kapukat is a kapitányoknak kellett - asszonyi segítséggel- felvonniok.66 Szecsőd István szentgróti kapitány 1656 júliusában a török veszély miatt a katonaságnak falukra aratásra való kimenetelét kénytelen volt korlátozni, úgy, hogy a vártól fél mérföldre messzebbre aratni nem mehettek, továbbá éjjelre és ünnepnapokon a várban kellett tartózkodniok, mert- mint írja — ha nem így intézkedik, és ezt nem bírság terhe mellett teszi, „nem lesz esztendő által miből élni”.67 A keszthelyi „vitézlő rend” a zsold elmaradása miatt kénytelen volt járadékszolgáltatási kötelezettséggel terhelt földet, vagy egyéb munkát vállalni, hogy megélhetését biztosítsa. 1672. augusztus 30-án a megyéhez fordultak orvoslásért: „Az ittvaló vitézlő rend olyan fogyatkozott állapottal vagyon - írják beadványukban -, hogy nagyobb része csak egy napi kenyérre sem maradnak, ha csépinél nem kapna az mások gabonájából. Azon kívül itt minekünk semmi szabad élő földünk nincsen, házunktól, kertünktől, erdőnktől és csak edgy hagyma földtől is az földes urakat szolgáljuk, az szántó földeket köblébe vagy kilencedébe, s úgy is nehezen találjuk, szőllőinkből kilencedet, hegyvámot fizetünk; marháinkat az erdőre napi szolgálat alatt béreljük, ki nyolc napot, ki többet is szolgál esztendőnként a földesuraknak közülünk, egy szóval csak szintén hogy az jobbágyság nincsen mindenestől rajtunk...”68 Ha aztán a végbeliek nem kaptak munkát, éhségtől űzve a máséhoz nyúltak. „.. .a katonáknak nincs élésük, nincsen pénzük, az éhség kényszerítette őket, hogy kimenjenek és fosztogatásból éljenek”.69 Ákosházi Sárkány István Komárból 1607. február 2-án a zalaváriakra panaszkodott Batthyány Ferencnél: „...nincsen az nagy istentelenség, akit nem cselekszenek, szegény emberek marháját lopják, tolvajolják, házukat reágyújtják, az utakat lesik, úgyannyira, hogy már csak egy szegény ember is igaz útjában békével el nem mehet”.70 Keglevich Péter dunántúli vicegenerális írja 1648. május 17-én Batthyány Ádámnak Egerszegről: „Hogy életét megtarthassa, ki kell mennie (a vitéznek) a falukra. Erővel elveszi az polgárnak az mije vagyon. Onnad aztán az vármegyékben, az országban is nagy kiáltás vagyon az vitézlő rendre”.71 Falvaink egyaránt szenvedtek a fizetetlen végbeliektől, és a portyázó törököktől.72 Zala megye 1634-ben megállapította, hogy a nép szegényítésében nagy szerepet játszik „az végházbeliektül való nagy ínségh”.73 Dacára annak, hogy meg nem engedett és büntetendő cselekmény volt 152