Petercsák Tivadar (szerk.): Kovács Mihály önéletírása - Studia Agriensia 12. (Eger, 1992)

Bevezető

Mátyás és a boroszlói lány jelenetét életképszerű megfogalmazásban. Ez

a zsánerszerű, elbeszélő jellegű, illusztratív szemlélet változott át - itáliai tanulmányútja alatt - a romantikus, drámai csúcspontra exponált felfogásra. Erre már a velencei tartózkodása rajzai közt is találunk kísérleteket, nem csak a velencei akadémia művészei, a korábban ott dolgozó Hayez, vagy a különösen csodált Lipparini témaköreihez kapcsolódó, a hely szellemétől ihletett vázlatokban (Két Foscari, Szt. Márk legenda, keleti témák), hanem az ott készült Dobozi Mihály tragédiáját ábrázoló kis rajzán is. Az önéletírásból is kitűnik, hogy Kovács itáliai tartózkodása megoszlott Róma és Firenze közt. A két város egyben két különböző mester vonzását jelentette, s műfajban, témában, művészi problémákban különböző művek sorát hozta létre.

Magyar pályatársainál korábban került Rómában Kari Rahl vonzáskörébe, akinek a velencei érett reneszánszban gyökerező mély és színes koloritja, súlyos „római" formái, kiegyensúlyozottan mozgalmas komponálása, festéstechnikai újításai, műveltsége, a téma intellektuális és etikai megközelítése mind saját elképzeléseivel egyező követendő példa volt számára. Rahl hatása itáliai főművén, a korábban Velencében megfogant téma, a Szt. Márk tetemének átadásán mutatkozott meg legelőször, de történeti festői működésén szinte mindvégig megmaradt. Ugyancsak Rahl, de nem utolsósorban a mindenütt gondosan áttanulmányozott képtárak hatásának tulajdoníthatjuk egész későbbi működésében meghatározó, kedvelt és legsikeresebb műfajának, portréművészetének első kivirágzását. Szakítva a korábbi rajzossággal, kemény kontúrokkal, itt jelenik meg először a már aláfestéssel kiemelt hangsúlyos fény-árnyék modellálás, a tónusok biztos kezelése. E korszakból fennmaradt portréi, a finom, elegáns, kissé enervált, befelé forduló ifjú Markó Károly, s különösen a nemzeti hovatartozást hangsúlyozó vörös díszmagyarban, egy tragikus történelmi hős borús homlokával ábrázolt (egyébként „talentumos és könnyelmű"-nek jellemzett) Heinrich Ede portréja nemcsak empátiás bravúr, de valamit abból is éreztet, milyennek kívánták az itáliai fiatal magyar festészek önmagukat és egymást látni és láttatni.

Egyszerűsítés lenne Rómában csak Rahl hatását kiemelnünk, mert

9