Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Nagy László: „ Álmodjunk harcot szegényi magunknak..." (Végvári vitézek - szegénylegények 1699-1703 között
élt. A fő létfenntartási eszköz azonban a prédálás, a rablás volt. Időnként ugyan elszegődött egyikük-másikuk egy-egy nagybirtokos, vagy valamelyik vármegye szolgálatába „pandúrkodni”, de ezek a szolgálatvállalások többnyire átmenetiek, ideiglenesek voltak. Néha elvállaltak egy-egy nagyobb marhacsorda hajtását, és biztosítását is, de ezek sem oldották meg gyökeresen az anyagi problémáikat. Sorsuk megnyugtató rendezését egy újabb háború kirobbanásától várták, remélték, hiszen többségük ahhoz szokott, hogy „karddal keresse kenyerét”, a hadakozásból éljen.18 Volt-e valamilyen reális alapja egy újabb háborúnak a tizenhatéves fegyveres küzdelmet lezáró karlócai békekötés után? Első pillanatban hajolnánk a kérdésre határozott, egyértelmű nemmel válaszolni és a szokásos emigráns irreális reménykedések közé sorolni Thököly azon 1698-as levelét is, amelyet egyik hívének írt: „Úgy látjuk és hiszek is Istent, hogy még egyszer a bujdosó kurucz fegyvernek lészen híre, lészen nagyobb becsületi és allapatja is.”19 Ám nemcsak a „kuruc király” remélte egy közeli háború kirobbanását, hanem így látták ezt némely nyugat-európai politikusok is. A Hágában megjelenő „Lettres historiques...” írta 1699-ben a magyar helyzetről: „Ez egy olyan ország, ahol a népek nincsennek hozzászokva ahhoz, hogy sokáig nyugalomban maradjanak. A protestánsok még nagy számmal élnek itt és félnek attól, hogy nem határozták-e el a teljes kiirtásukat és szinte bizonyosak abban, hogy a török vagy közvetve, vagy közvetlenül támogatni fogja őket. Ez elég számukra ahhoz, hogy az első alkalommal fegyvert fogjanak, amikor úgy érzik, hogy erre okuk van.”20 A hontalan bujdosók fegyverfogására kínálkozó alkalmat a magyar történetírás kizárólagosan II. Rákóczi Ferenc személyéhez, pontosabban az ő 1703-as zászlóbontásához kötötte. Azt, hogy az újabb kuruc felkelés szervezője, szellemi irányítója Rákóczit és az ő zászlóbontását megelőzve Thököly Imre volt, hallgatás övezte históriánkban. Thököly 1697 utáni szervező tevékenységének egy közvetett, de jellemző momentuma, hogy 1702-ben a különben szilárdan udvarhű báró Jósika Imrét is megvádolták azzal, hogy „Thököly Imréhez járata embereit Törökországban.” Le is tartóztatták és egy ideig fogságban tartották őt, majd Gyulaiehérvárott törvény elé állították, ahol bizonyítékok hiányában felmentették.21 Érdekes módon az esetet lejegyző Cserei Mihály nem szól arról a fegyveres összeütközésről, ami 1702 augusztusában zajlott le Kolozsvár közelében. Erről Szakái Ferenc ottani polgár följegyzéséből értesülhetünk, amelyben többek között azt olvashatjuk, hogy e hónap közepén „commendans Gentisch commandója alatt elmenvén a kolozsvári militia szép készülettel, jeles lovas németek, kiknek mása itt még nemigen volt, jó fegyveresek, derék jó lovak, magok is hatalmas nagy emberek, ezek elindulnak Szent Márton előtt való délután 1 órakor, mennek ki közép kapun igen szép had, ráczok lovasok és kolozsvári emberek is felesen, estve felé érkezvén válaszút felé, ott összeakadván a kuruczokkal, nagyobb része oda vesz a németségnek.”22 Ez az erdélyi kuruc győzelem még ha helyi jelentőségű volt is, arról egyértelműen tanúskodott, hogy Thököly és hívei nem várták tétlenül az idő múlását. Ez a körülmény óvatosságra intette Rabutin tábornagyot, Erdély katonai vezetőjét! Véleményünk szerint a Rákóczi-szabadságharc kibontakozásának időszakában Rabutin erdélyi serege — az akkor magyar területen állomásozó legütőképesebb császári had - ezért nem mert kimozdulni a fejedelemségből, hanem annak déli határait oltalmazta Thököly kuruc-szegénylegényeinek várt támadása ellenében. Tesszük ezen megállapításunkat annak ellenére, hogy a legújabb magyar hadtörténeti szintézis 19
