Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Nagy László: „ Álmodjunk harcot szegényi magunknak..." (Végvári vitézek - szegénylegények 1699-1703 között
a Rákóczi-szabadságharc előkészítését tárgyaló alfejezetben - ahol különben szól Esze Tamás és Kis Albert „népi” szervezkedéséről — még csak meg sem említi az 1702 augusztusi kolozsvári kuruc győzelmet, amit pedig mindenképpen jelentősebbnek ítélünk Esze Tamásék „rezgelődésé- nél”. A szintézis különben a császáriak 1703-as, döntő eredménnyel zárulható támadásának elmaradását azzal magyarázza, hogy „Rabutin akció- képességét erősen fékezte az erdélyi jobbágyságnak az egész országra kiterjedő osztályharca a földesurak ellen.” Emellett miután Rabutin fő feladata Erdély védelme volt egy török támadás ellen és bécsi parancs nélkül a magyarországi eseményekbe nem avatkozhatott be, így maradt el a Rákóczi-szabadságharcot esetleg csírájában elfojtható katonai beavatkozás.23 Ügy véljük nemcsak az erdélyi hadieseményeknél, de az egész Rákóczi- szabadságharc történetének értékelésénél ideje lenne már végérvényesen szakítani azzal az ötvenes évek elejéről időnként még mindig „visszavisszaköszönő” osztályharcos szemlélettel, amely egy idealizált, ebben a formában sohasem létezett parasztság osztályharcos megmozdulásait teszi meg a hadiesemények fővonalának is. Arról, hogy a folyamatosan termelő munkát végző jobbágyság - elsősorban a földművelő jobbágyság - harcértéke ebben az időben közel a nullával volt egyenlő, számos egykorú forrás tanúskodik.24 Hamis vágányokra tévedünk tehát, ha a Rákóczi- szabadsághare, vagy az azt megelőző kuruc küzdelmek harcisikereit jobbágyi, osztályharcos megmozdulásokból akarjuk levezetni. Meggyőződésünk szerint a Rákóczi szabadságharc kezdeti sikerei is elsődlegesen annak voltak köszönhetők, hogy a királyi Magyarországon és Erdélyben több tízezer számban lappangó, termelésből kiszakadt „köztes rétegek” tagjai — a végváriakból és hajdúkból verbuválódott szegénylegények - sorakoztak föl a kibontott „libertás” zászló alá. Ok a „katonacsillag föl- derülését” látták Rákóczi jövetelében, akitől azt remélték, hogy olyan harci formákban viszi őket csatákba és olyan katonai életkörülményeket teremt a számukra, amilyenek között mostohaapja, Thököly Imre alatt éltek és harcoltak. Sokan közülük tekintetüket még ekkor is délnek fordították, ahonnan tavaszonta a fecskék és a gólyák jönnek hozzánk. Most azonban nem a kikelethozó madarak érkezését várták, hanem a jó „Thököly Imréét”, aki — a ténylegesnél jóval nagyobbnak hitt — hadával és a török támogatásával jön majd a Habsburg-ellenes harc megsegítésére. Ám Thököly nem jött, csupán emigráns katonái érkeztek kisebb-nagyobb csoportokban.25 Ezek viszont a régi küzdelmek emlékei mellett magukkal hozták az új mozgalomba az új viszonyokkal szembeni elégedetlenségüket is. A több irányból Rákóczi zászlai alá érkezett szegénylegények idővel kezdtek kiábrándulni a küzdelemből. Csalódásuk a számos katona-folyamodvány mellett hangot kapott a kuruc költészet több gyöngyszemében is. Ezekben szemrehányóan tették föl a kérdést Rákóczinak: „Vajon vagyon-e hírével a méltóságnak, / Hogy sok vitézek / , Próbált legények / Rút becsben vannak?” Igen, rút becsben, mert: „Nincs becsületi a katonának, / Mint volt régentén a kurucoknak.”26 A „kurucok ’’alatt Thököly katonáit értették, hiszen Rákóczi tiltotta még a kuruc név használatát is!27 Sorozatos mellőzésüket annál is inkább sérelmezték, mert nézetük szerint kizárólag ezeknek a régi kurucoknak, a szegénylegényeknek az elvhűsége és bátor, hozzáértő harca biztosított eddig is minden sikert! Hiszen: „Ki volt mind Becs aljáig, / Ki nyargalódzott Ausztriáig?” — hangzott a kérdés és mindjárt érkezett is rá a dacos, büszke válasz: „Ha valahol voltának csodák, / Mind kívül-belül estek szép próbák, / Szegénylegények / magokat frissen forgatták/Csak szegények/S nem úrfiak,/Véreket onták.”28 20
