Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
N. Kiss István: A katonaparasztság sorsa 1699-től a 19. század második feléig
N. Kiss István A KATONAPARASZTSÁG SORSA 1699-TÓL A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉIG A magyar jobbágyság felemelkedésének gazdasági hátterét, a középkori iratanyag alapján, a félszabad és szabad földek birtoklása jelentette. Ebben az esetben a tehetősebb jobbágygazda telki földjéhez - zálog, bérlet vagy vétel révén - további ún. földesúri jellegű földdarabokat (szőlő, szántó, erdő stb.) szerzett magának. Volt azonban a gazdagparasztságnak egy olyan rétege is, amely a termelés említett kétarcúságából már teljesen megszabadult, ti. a szabad parasztság! A szabad paraszt nem rendelkezett függő telekkel, csak szabad földdel ős személyében is „szabad” birtokos volt, bár még nem nemes. Ezt a társadalmi típust nevezik 17-18. századi irataink rusticusnák\ „Nem a nemességhez tartozó szabad embereket”1 a 6. század óta minden feudális társadalomban találunk Nyugat-Európában, bár azok száma és történeti szerepe korlátozott jelentőségű maradt. Ezek a kivételezett helyzetű, azaz szabad parasztok zöme valamilyen formában katonáskodott.2 A kiváltságos helyzetű katonaparasztok jelentős szerepet játszottak a magyarországi feudális történetben is,3 és a török állandóan erősödő nyomása a 14. század óta, ezt a modern katonai fejlődés szempontjából elavult katonai szervezetet, nem engedte elhalni. Buda, az ország fővárosának eleste után a törökök megszállták az ország kb. egyharmadát. Előnyomulásuk következő célja Bécs volt, s ennek megvédésére építették ki nálunk a 16. század derekától kezdve az erődökkel megerősített védelmi övezetet. A kisebb-nagyobb várakban zömmel magyar határőrség állomásozott, - a bécsi Habsburgok első állandó zsoldos hadserege —. A törökök további terjeszkedését súlyos veszteségek árán feltartóztatták ugyan, de a védelmi övezet fenntartása igen nagy pénzügyi terhet rótt az államra. A 17. század elejére, amidőn a 30 éves háború terhét is vállalnia kellett, a Habsburg állam már teljesen eladósodott s a magyarországi határvédelmet pénzhiány miatt bűnösen elhanyagolták.4 A végvári övezetben megmaradt kis létszámú zsoldos sereg mellett, mind az állandó határháború, mind a nagyobb hadjáratok terhét, a katonaparasztok viselték. A szabad telek fejében katonáskodó jobbágyok száma egyre nőtt, mind sűrűbben tűnt fel a nagy uradalmak urbáriumaiban a „parasztból lett katonák” kifejezés („milities ex rusticis facti”!) A sikeres határvédelmet a 17. században elsősorban a katonaparasztok tömeges bevetése tette lehetővé. A királyi határőrség számának rohamos csökkenése problematikussá tette a határvédelmet, s így az érdekelt magyar mágnások arra kényszerültek, hogy vagyonuk segítségével, regionális mértékben, maguk szervezzék meg a határvődelmét. Jobbágyaik egy részét, katonai szolgálat fejében, telkükkel együtt szabaddá tették. Azon a határszakaszon, ahol uradalmuk feküdt, a megfigyelés, az őrhelyek megszállása és a védelem katonaparasztjaikra hárult. Állandó készültségben kellett élniök, hogy azonnal mozgósít- hatóak legyenek. Azok az uradalmak, amelyek a határtól kissé beljebb estek, szintén rendelkeztek magán hadsereggel, amelynek zömét mindenütt a katonaparasztok képezték. A katonaparasztság fenntartása az uradalmi jövedelem tekintélyes részét lekötötte. A Zrínyi grófok pl. magyar, horvát és dalmát birtokaikon mindenütt tartottak katonaparasztokat, feláldozva e célra bevételeik 35
