Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)
Czigány István: Regularitás vagy gerillaháború (Gondolatok a magyar hadügyi fejlődés kérdéseihez
toborzott a könnyúlovas egységek számára. A Ráttky és a Bercsényi huszárezredekben az 1720-as években a legénység kétharmada Magyarországról jött.23 A szatmári békét követően a pozsonyi országgyűlésen 1715-ben elfogadta a 8. törvénycikket, mely törvényesítette az állandó hadsereg fenntartását Magyarországon. Az uralkodó továbbra is igényt tartott a nemesi felkelésre, de emellett magyarokból és külföldiekből álló „regulata militia” fenntartását tartotta szükségesnek. A katonaság fenntartására szolgáló adók megajánlását pedig a nemességre bízta. Ez lényegében a császári katonaság törvényes állomásoztatását jelentette, s azt, hogy a magyarországi katonaság egy jelentős része beintegrálódik a birodalmi haderőbe. A magyar katonaság megszervezésére több tervezet is készült. Az egyiket Károlyi Sándor 1714-ben vetette papírra. Tervezetében nyolc reguláris lovas és nyolc reguláris gyalogezred felállításával számolt. A gyalogos ezredek létszámét 1779 főre, a lovasokét 1213 főre tervezte, így a nyolc gyalogezred 14 232, a nyolc reguláris lovasezred 9704 főt számlált volna. A reguláris egységek mellé ezer főből álló tábori tüzérséget kívánt szervezni. Továbbá „a fen álló mezei hadbul” tíz lovas és négy gyalogezred felállítását javasolta. A lovasok létszáma 1000, míg a gyalogosoké 1500 ember lett volna, így a magyar katonaság összlétszáma elérte volna a 40 936 főt. Emellett szükségesnek tartotta a nemesi felkelés megtartását is.24 Nagyobbrészt pénzügyi problémák következtében a császári adminisztráció nem kívánt és nem is tudott ilyen nagyságú magyarországi kiegészítésű fegyveres erőt megszervezni. Az 1716/18-as újabb törökellenes háborúban öt magyar reguláris huszárezred harcolt, a Babócsay, Ebergényi, Esterházy, Nádasdy, Splényi, továbbá a Gyulai hajdúezred. A reguláris magyar katonai alakulatokat 2-3000 nemesi felkelő, valamint még tisztázatlan számú mezei katonaság támogatta. Bár ez még a jövendő kutatás feladata, de azt tudjuk, hogy a császári ezredekben jelentős számú magyar katona harcolt, hiszen általánossá vált az a gyakorlat, hogy az egységek egy részét Magyarországról töltsék fel. Számuk ma még ismeretlen, de például azt tudjuk, hogy Belgrád 1717-es ostromának alkalmával a Bateó lovasezredben megsebesült Nádasdy Lipót gróf zászlós, az Althann lovasezredben, Pálffy Károly gróf alezredes a Gondrecourt lovasezredben, Koháry András gróf kapitány.25 Ezekben az évtizedekben a könnyűlovasság ugyanis népszerűbb nevén a huszárság Európa-szerte reneszánszát élte. Savoyai Jenő herceg, aki vitathatatlanul a korszak leghíresebb hadvezére volt, a század harmincas éveinek elején már több mint négy évtizedes harctéri tapasztalatai alapján javasolta: „Üj huszárezredek felállításának folytatódó háború esetén előnyös hatása lesz, és jövőbeni hadjáratban egy 8000 huszárból álló hadtest éppen annyit árt majd az ellenségnek, mint egy csata elvesztése.. . ”.2G Bár a pozsareváci béke megkötése (1718) után a Habsburg haderő létszámát jelentősen csökkentették, mindössze három huszárezred (Csáky, Czungenberg, Csonkabóg, Dessewffy) és két gyalogezred (Pálffy, Gyulay) a magyarországiak közül.27 Az 1733/34-es esztendő újabb fordulatot hozott a magyarországi hadügy történetében. E két esztendő alatt összesen hat új huszárezredet hoztak létre. Gróf Hávor Miklós és báró Splényi Gábor ezredes 1733-ban, Pestvármegyei József, báró Ghillány János és Hellendorf Magnus ezredes - ez utóbbi irreguléris —, 1734-ben áhította fel huszárezredét. Az egykori kuruc tábornagyot, gróf Károlyi Sándort, most lovassági tábornokot, pedig arra kérte az Udvari Haditanács 1733-ban, hogy állítson fel két gyalogezredet. 31
