Petercsák Tivadar - Pető Ernő (szerk.): A végvárak és végváriak sorsa (1699-1723) - Studia Agriensia 11. (Eger, 1991)

Nagy László: „ Álmodjunk harcot szegényi magunknak..." (Végvári vitézek - szegénylegények 1699-1703 között

Igaza volt-e szegénylegényeknek? Vajon lehetett volna-e a régi thökölyá- nus harcmód alkalmazásával döntő győzelmet aratni a császári seregen? Vagy Rákóczinak volt igaza, aki a reguláris hadszervezés, hadvezetés szorgalmazásával és az óriási vérveszteségekkel járó döntő csaták vállalásával remélte kicsikarni a döntő győzelmet? Nem kívánunk ezekre a kérdésekre átfogó választ adni több ok miatt. Részben azért mert a „Regula- ritás vagy gerillaháború” című előadás minden bizonnyal részletesebben foglalkozik majd ezzel a problémával. Másfelől tudjuk, hogy sok kutatás és publikáció ellenére a Rákóczi vezette hadsereg és annak hadművészete történetében még mindig sok a fehér folt, a nem kellően tisztázott kérdés. Azt a véleményünket kívánjuk csupán megkockáztatni, hogy döntő és maradandó stratégiai győzelmet a Rákóczi-szabadságharo hadserege az adott politikai és katonai erőviszonyok között sem a thökölyánus, sem a Rákóczi által szorgalmazott harcmód alkalmazásával nem arathatott volna. Azért nem, mert a mozgalom sorsa lényegében Höschstádtnól megpecsételődött. Azt azonban konstatálni tudjuk, hogy II. Rákóczi Ferenc hadvezéri próbálkozásai a nagy csatákban sorra rendre lehangoló, csúfos kudarcba fulladtak, jóllehet katonái - az utolsó időszakot leszámítva — mindig náluk jóval kisebb létszámú és nem is elsőrendű harcértékű császári haddal kerültek szembe. Az is megkockáztatható, hogy a régi, bevált „thökölyánus” harcmód követése összehasonlíthatatlanul kisebb vérveszteséggel járt volna, mint az attól való elfordulás alapján folytatott hadakozás. Csupán hozzávetőlegesen és korántsem pontos számítások szerint ugyanis II. Rákóczi Ferenc több katonát veszített a szabadságharc nyolt esztendeje alatt, mint amennyit Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György és Thököly Imre összesen a 17. századi Habsburg-ellenes küzdelmekben. Rákóczi százezret megközelítő katonaveszteségével szemben ugyanis elő deinek nem halt meg összesen 30 000 katonája.29 Ez a mennyiségi mutató véleményünk szerint már önmagában megkérdőjelezheti a Rákóczi által követett és követelt hadviselési mód egyedüli üdvözítő voltát. S ha ehhez hozzávesszük, hogy Rákóczi hadserege is csupán akkor volt katonailag eredményes, amikor hadai a régi, bevált „magyari” hadviselés szerint küzdöttek, óhatatlanul fölmerül az egyesek szemében még ma is amolyan „eretnekségnek” minősülő gondolat: talán mégis azoknak a sokat szidott, „thökölyánusoknak” lehetett igazuk, akik olyan harcmód mellett törtek lándzsát, amelyhez a magyar katonák kellő fegyvezettel rendelkeztek és amelyet többnyire sikerrel is folytattak évszázadokon át.

A végvári vitézek — szegénylegények nagy többsége elpusztult a véres nyílt csatákban, amelyekben úgy érezték - különösen a gyalogosok -, hogy „farkaskaszára” vitték őket a Rákóczit követő tisztjeik. Mások külföldi bujdosásra kényszerültek, hogy beteljesedjék rajtuk katonatársaik több évszázados aggodalma: piros csizmájuk nyomát hóval, a feledós havával lepte be a tél. A Rákóczi-szabadságharc a maga óriási emberveszteségeivel valamint a kuruc emigrációval „megoldotta” a végvári-vitézek - szegénylegények - problémáját: „kiiktatott” a magyar társadalomból egy olyan réteget, amelynek létrejötte és hosszú fennmaradása Magyarország másfélszázados hadszínterévé válásának a kényszerű következménye volt.

21