Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Pálmány Béla: A nógrádi várak újratelepítése és a vitézlő rend sorsa (1690-1705)
Pálmány Béla A NÓGRÁDI VÁRAK ÚJRATELEPÍTÉSE ÉS A VITÉZLŐ REND SORSA (1690-1705) A törökök végleges kiűzését eredményező 17 éves felszabadító háború alapvető változásokat hozott a korábbi másfél száz év alatt az ország hatalmi-fennhatósági viszonyaiban kulcsszerepet játszó végvári védővonal katonai szerepében. Ahogy a keresztény Európa összefogását megtestesítő Szent Liga seregeinek sikerült egymás után visszafoglalni a bátor török őrségek által körömszakadtáig védett várakat - Esztergomot, Érsekújvárt, Budát, Szegedet, Pécset, Siklóst, Egert, Székesfehérvárt, Belgrádot, Szigetvárt, Kanizsát, Váradot, Jenőt, Gyulát, hogy csak a legfontosabbakat említsük -, ahogy ezáltal fokozatosan kisebbedett a muzulmánoknak meghódolt országrész, úgy vált mind időszerűbbé a döntés: mi történjék az általában csak többé-kevésbé megrongálódott török végvárakkal, mi legyen a sorsa a „frontvonal” eltolódása után a volt magyar véghelyeknek, és végül mihez kezdjenek a vitézlő renddel, vagyis a királyi zsoldosjegyzékekre felvett „iratos” lovas és gyalogos katonákkal? Történetírásunk már régen feltárta a Habsburg-udvar és a központi kormányhatóságok e tárgyban hozott rendeletéit. Bebizonyosodott, hogy a magának adómentességet, önkormányzatot, vallásszabadságot biztosító, a nemesi vármegyékkel szemben független testületként viselkedő, politikailag pedig a 17. századi rendi szabadságharcaihoz tömegesen csatlakozó „vitézlő rend” mind a kormányzat, mind a földesurak számára mielőbb felszámolandóvá vált. Ez hosszú évtizedes folyamatban valósult meg, 1652-től 1699-ig. Előbb a fizetést, majd a tisztek, végül a legénység létszámát csökkentik drasztikusan (1671 végén I. Lipót pátense a magyar végvári katonaság kétharmadát, csaknem 10 ezer embert bocsátott el).' A végvári vitézek az 1684-es hadjárattól kezdve tavaszról tavaszra összegyűltek az elrendelt helyeken, és a mezei hadakhoz csatlakozva részt vállaltak a török várak ostromaiból és egyéb haditettekből. Mindazonáltal a Haditanács a hosszú háború váltakozó eredményei láttán - a nagy sikereket időnként vereségek, kényszerű visszavonulások kísérték - egyelőre maga is nélkülözhetetlennek tartotta a régi magyar és az elfoglalt török várak fenntartását. Rendeleteket hoztak pl. Buda, Esztergom, Szolnok, Várad helyreállításáról.2 Amint azonban befejeződtek a harcok, alighogy 1699. január 26-án Karlócán aláírták a békét a Szent Liga és a Porta képviselői, a Haditanács már február 5-én elhatározta a végvári katonaság elbocsátását és a török elleni védelemben szükségtelenné vált várak jegyzékét összeállítva, elrendelte azok felrobbantását - nehogy Tokajhoz, Patakhoz hasonlóan, egy kuruc felkelés gócpontjaivá váljanak.3 Á következő években meg is kezdődött a várak „elhányatása”, így 1701-ben Léva, 1702-ben Kanizsa, Patak és Eger lett a döntés áldozata. A Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharc alatt a megmaradt várak katonai szerepe még egyszer feltámadt, de maga a fejedelem is parancsot adott több erősség, pl. Tokaj, Szatmár lerombolására. Az egykori praesidiumok végzetét a szakirodalom a labanc főparancsnokban, 93
