Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Pálmány Béla: A nógrádi várak újratelepítése és a vitézlő rend sorsa (1690-1705)

gróf Siegbert Heister tábornagyban testesítette meg, aki 1708-tól több tucat erősség teljes lerombolását hajtatta végre.4

Általánosságban természetesen nem megalapozatlan a végváraknak és a vitézlő rend alkonyának e fenti summázata, csak az a hiányossága, hogy a központi kormányhatóságok rendeletéin kívül más, a tényleges helyzetet életközelből tükröző forrásokra - vármegyei, földesúri családi, egyházi levéltárak irategyütteseire - nem támaszkodik. Pedig csak ilyen módon ellenőrizhető a rendelkezések végrehajtása, valamint az, hogyan reagáltak az érdekeltek - végvári katonák, földesurak, vármegyék, városok - sorsuk megváltoztatására, beletörődtek-e szabadságaik elvesztésébe.

Előző noszvaji tanácskozásunkon a történelmi Nógrád vármegye területén az 1663 és 1685 közötti időszakban részben magyar (Fülek, Somoskő, Gács, Kékkő, Divény) részben török (Nógrád, Szécsény, Hollókő, Buják) katonaság által védett végvárak sokrétű funkcióival, társadalmuk bonyolult és ellentmondásokkal terhes viszonyrendszerével foglalkoztunk.'Mindez megengedi, hogy eltekintsünk az előzmények ismeretetésétől és csupán az 1686 és 1699 közötti időszak eseményeinek feltárására, folyamatainak értelmezésére összpontosítsunk.

Emlékeztetőül és kiindulópontként most csupán annyit, hogy a nógrádi várak a felszabadító háború elején ostrom alá kerültek: Füleket és elővárát, Somoskőt még 1682-ben elfoglalták a törökök és Thököly seregei, Szécsényt és Hollókőt a Bécsnél, majd Esztergomnál diadalmaskodó Sobieski János hada hódította meg 1683 novemberében, Buják 1684-ben előbb magyar kézre került, majd a hatvani aga semmisítette meg, végül, 1685. augusztus 19-én Nógrád várának lőportornya gyulladt ki, mire a törökök pusztán hagyták a nagyrészt rommá vált erősséget. így a megyében csupán két várkastély, a Balassák kékkői és a Forgáchok gácsi rezidenciája, valamint a némi védelmet nyújtó divényi castellum maradt katonailag megerősített helynek. Bár Budán, Hatvanban és Egerben 1686-ig, illetve 1687 végéig törökök maradtak az urak, így óriási vér- és vagyoni áldozatot követelt a megye népétől az ostromlott seregek egyidejű ellátása, a legnagyobb veszedelmet a pestis elterjedése okozta.6 A döghalál elől, no meg a Budát, majd Eger várát blokád alatt tartó keresztény seregek rekvirálásai elől a vármegye Ipolytól délre eső nagyobbik feléből minden ember elmenekült: a legtöbben az erdős, hegyes északi falvakban és Losonc, Kékkő, valamint Gács falai között húzódtak meg, nem kevesen viszont még északabbra, Zólyom megyébe, sőt néhányan egészen Morvaországig, Sziléziáig menekültek. 1686-ban a vármegye adóösszeírása összesen 199 helységet említ (3 évvel korábban még 219 település szerepelt), amelyek közül 53 szécsényi, 30 kékkői és 20 füleki járásbeli falu, összesen tehát 103 helység (51,76 %) teljesen elpusztult, úgy, hogy az adóporták száma a régihez (91, 5/8 porta) képest 1/4-ére csökkent (22 7/16 porta).

Á vármegye újratelepítése csak Eger várának visszafoglalása, a hadak elvonulása után kezdődhetett meg. Ehelyütt nem részletezhetjük e nagy jelentőségű társadalmi mozgalom lefolyását, hallgatóinkat a közelmúltban megjelent, illetve megjelenés alatt álló tanulmányainkhoz utaljuk.7 Itt csupán egy speciális településtípus, a volt végvárak „megszállításának” körülményeit kí94