Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Czigány István: A Habsburg Birodalom megváltozott hadászati helyzete és a végvári katonaság szerepének módosulása

hátra. Korabeli vélemények szerint a lengyel királyság fegyveres erejének számát már csak egy általános felkelés meghirdetésével lehetett volna növelni.1'

Európa akkor legnépesebb állama, a tizenkilenc milliós Franciaország mintegy 260 ezer főnyi hadsereget tartott fenn, míg az egyre erősödő közel tizenhat millió lelket számláló Orosz Birodalom 130 ezer fős haderővel rendelkezett. Területéhez és népességéhez mérten a legnagyobb fegyveres erőt Hollandia mondhatta magáénak. Az akkor hatmillió lakosú Németalföld fejlett gazdasági és pénzügyi erőforrásaira, s nem utolsósorban jól kiépített hadigazdálkodási, rendszerére támaszkodva, több mint százezer főnyi hadsereget tudott korszerűen felszerelni, kiképezni és fenntartani.1"

Ha elfogadjuk a demográfiai kutatások azon legújabb eredményét, miszerint Magyarország lakossága a 17-18. század fordulóján négymillió körül mozgott, úgy elmondható, hogy egy 45-50 ezer főnyi haderő kiállítása és tartós fenntartása a lehetőségek maximális kihasználását jelentette. Igaz, ennél lényegesen nagyobb létszámú haderőt a parasztság tömeges hadba hívásával fel lehet állítani, de a munkaerő ilyen tömeges méretű kivonása a termelésből, már zavarokat okoz, hosszabb távon pedig a feudális gazdaság megroppanását eredményezheti. Erre utaló jeleket már a Rákóczi-szabadságharc idején is tapasztalhatunk, amikor a hatalmasra duzzasztott fegyveres erő anyagi ellátása megoldhatatlanná vált, a termelésben pedig igen komoly zavarok keletkeztek.

A 16. és 17. században viharos gyorsasággal kiépülő új világgazdasági rendszer, a technikai és technológiai fejlődés által dinamizált gazdasági növekedés átformálta a hadviselést. Az úgynevezett „hadügyi forradalom” nyomán a háború dimenziói térben, időben és anyagi értelemben egyaránt kitágultak. Ugrásszerűen emelkedtek a hadseregek létszámai, s a század végén már több tízezer fős hadseregek csaptak össze. Kiképzésük, felszerelésük és ellátásuk óriási anyagi áldozatokat követeltek az államoktól. Az államháztartások az éves bevételek többszörösére rúgó deficitekkel küzdöttek. Még a mesés gazdagságú gyarmatbirodalommal rendelkező Spanyolország sem tudja a hatalmas hadikiadásokat elviselni.

A hadügyi fejlődés centrumában a gyalogság taktikájának és fegyverzetének átformálódása állt. Három vagy hatsoros felállást alkalmaztak, s az alakzatokat a hézagmentes tűzvezetés érdekében az új erődítmények mintájára alakították ki. A tűzfegyverek technikai tökéletesedése, később pedig a szurony fokozatos bevezetése növelte a gyalogság tűzerejét, tűzgyorsaságát, s ennek nyomán ütőképességét. A viszonylag kis létszámú lovasság döntő részben nehéz vértesekből és gyalogos harcra is kiképzett dragonyosokból állt. Könnyülovassággal kiegészítve, egy koncentrált rohammal adott esetben a csatában döntő tényezővé válhatott, mint 1685-ben a táti, 1687-ben a nagy- harsányi, 1689-ben a grabovac-batocini, és 1691-ben a szalánkeméni ütközetben történt.

Az új hadviselési taktika, új kiképzési követelményeket támasztott. A harcban háttérbe szorult az egyéni hősiesség, helyette a pontos, szakszerű fegyverkezelésre és a manőverezés elsajátítására volt szükség. A zsoldos hadseregek olyan jól begyakorolt, nagy pszichikai állóképességgel rendelkező embereket igényeltek, ahol szinte eltűnik az individuum és a félelemérzet.

28