Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

Czigány István: A Habsburg Birodalom megváltozott hadászati helyzete és a végvári katonaság szerepének módosulása

s a harcban, a borzalmak poklában is úgy viselkednek, akár egy fogaskerék a gépezetben."

A magyarországi haderő viszont mondhatni, hogy a hadügyi fejlődés ún. „periférikus” ágán haladt. Fegyelmi jellegéből, képzettségi és fegyverzeti színvonalából fakadóan, a rajtaütések láncolatából álló ún. „aprólék”, vagy más néven gerilla harcmodort alkalmazott. Taktikája ugyan mesteri fokon ismerte a lovassággal történő manőverezést, de hiányzott belőle a harcászati állóképesség, mely alkalmassá tette volna őket a zártrendű hadviselésre. Az avult és hiányos fegyverzet könnyűlovasságot csekély létszámú, szintén könnyűfegyverzetű gyalogság támogatta, mely még nyomaiban sem alkothatta a taktikai ütőképesség gerincét.

Paradox módon a hadügyi fejlődés perifériáján lévő magyar könnyűlovasságnál kristályosodik ki a lovassággal történő gyors manőverezés taktikája. Jelentőségüket pedig éppen az növeli meg, hogy a fejlődés centrumát képviselő ún. „nyugat-európai típusú" hadseregek létszámuknál és taktikájuknál fogva lassúak, és a korabeli szállítási technika és úthálózat következtében is nehezen elláthatóak lesznek. Ezáltal, akár az utánpótlás, akár a sorozatos rajtaütések révén a könnyülovasság számára elég sebezhetővé válnak. Éppen ezért figyelemre méltó tény, hogy amikor Badeni Lajos őrgrófot 1692 novemberében a rajnai haderő élére kívánják állítani, csak abban az esetben akarja elfoglalni a főparancsnoki posztot, ha tízezer magyar könnyülovast vihet magával.12

Magyarország katonai vezetőit a belső kényszer sem késztette egy élvonalbeli gyalogság kereteinek kifejlesztésére. Az oszmán kihívásra adott egyik válasz a Habsburg-segítség volt, ami lényegében azt eredményezte, hogy a magyarországi katonaság a 16. század végétől egyre inkább másodvonalbeli haderővé válik. A Habsburg-haderő ugyanis általában rendelkezett modern, ütőképes gyalogsággal, s a magyar katonákat portyázásokra, s a végvárvonalban a helyőrségi szolgálat ellátására használták. Erre a feladatra a viszonylagos béke, vagyis inkább a kisebb csetepaték és portyázások korszakában a magyar egységeket jól tudta alkalmazni a császári hadvezetőség. Ugyanis az oszmán haderő szintén elmaradt a modern hadügyi fejlődés követelményeitől. Erejük nagy részét a félnehéz és a könnyűlovasság alkotta. Bár legütőképesebb egységeiket változatlanul a janicsárok képezték, de a korábbi morális és harcászati fölényüket elvesztették. Fegyverzetük egyre inkább elavult. Puskáik súlyosabbak, hosszabbak, ezáltal nehezebben kezelhetők és kisebb tűzgyorsaságúak, mint az európai típusok. A janicsárok mellett a gyalogság nagyobb hányadát jobbára erőszakkal toborzott zsoldosok alkották, akiknek harcértéke igen csekély volt.13 Már a kortársak felhívták a figyelmet arra, hogy az oszmán haderő mindinkább korszerűtlenné vált. Luigi Ferdinando Marsigli, a császári hadseregben szolgáló híres olasz hadmérnök-térképész I. Lipót számára készített emlékiratában többek közt megjegyezte: „ . . . a Rába menti ostrom s egyéb rohamok alkalmával ... a keresztény tüzérség erejével, szilárd haderejével szemben fegyelmezetleneknek, ziláltaknak bizonyultak, óhajtott előnyeiket nem tudták kihasználni, tartós ellenállásra vadságuk, harci dühük és műszaki felkészültségük színvonala miatt képtelenek voltak.14

Továbbra is a lovasság lökőerejére építettek, s ennek rohamával próbál29