Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Lőkös István: „Üdő mulatás közben szerzett versek” Koháry István költészetéről
Bámúltak miképpen, halak Arionra, vigyázván rendessen, musikálására, akképpen bámúltam, én a fontanára, csuda mesterséggel, tett csinálmányára. A barokk díszítést, a pompát a mitológiából kölcsönzőnek mellett más eszközök is segítik: e „csuda mesterséggel tett csinálmányon” ... a vizet, ha meg eresztették, sokféle virágnak, formájára vették, és azoknak színét, fej íren festették, s magok mivóltában, szépen ki-képzették. A víz „némelykor szivárvány módgyára / véve s haitá magát”, „némelykor pediglen igen nagy magasra / lövődön" s „Tantalus almáját szépen lebegtette, / Tytius kányáját, fel fel repítette”, aztán esöcsinálásra váltott a szerkezet s „olykor igen sebes Záport” bocsátott, majd „A támasztott eső, állapodást véve, / s garádics formára, csinált Conchát érve” „tengert áraszta”. A „fontá- na” ötletes „víziparádéjában” a mitológia nyilván kőből faragott figurái a költői képzelet segítségével megmozdulnak a mozgalmasság ábrázolásának jellegzetesen barokk megoldásaiként: Neptunus, a „fontana” főalakja lovait „Indítá . . . sebessen úszásra”, Triton is pedig a „satyrusokat”, „nagy frissen ugrásra”, a „Nymphákat . . . szép éke fris táncra” „és a Faunusokat a „Nymp- hákhoz futásra”. Tantalus almáját kapdosta”, a kánya „Tytiusnak szivét” kezdi szaggatni, Diana pedig haragjában a vadászó Actaeont változtatja szarvassá s „maga ebeit" ellene uszítva „ötét kegyetlenül mind el-szaggattatá”. Az irtózat érzetét kiváltó jelenetsort - mely megint csak a barokk ábrázolás egy sajátos elemét reprezentálja, ti. a meghökkentését -szelídebb epizód követi: . . . Ariont Delphin, hátára fel-vette, s tenger veszélyéből, kévánt parthoz vitte, s ottan igen szépen, őtet le is tette, és musikálását. mint-egy meg köszönte. E szelídebb kép víziója után visszazökken a költő - mint annyiszor már e séta közben - a valóságba s ez hosszabb meditációra készteti, hogy aztán tovább induljon e képzelt „sétálást” befejezni. A gyönyörködtetést, gyönyörködést célzó leírások végén versébe iktatott „szubjektív elmélkedésekben" rendszerint valós helyzetével vet számot s ilyenkor újra és újra ott kísért a kétségbeesés, de az állhatatos költő mindig megleli a megnyugvás s a bizakodás módozatait. A „fontana" kínálta látvány után pl. egy „kesergő Nymphát" választ társul, „ki általlátván” keserűségét a „békessé- ges tűrés” forrása lesz számára. Ez a nimfa .......a tövisek közt szedett rózsából . . . öltött alakot” és mintegy őrzőangyalként „. . . rózsákat szed majd rabságának keresztfájáról, melynek ágain a földi világból a mennyországba hág fel . . .’,36 277
