Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Lőkös István: „Üdő mulatás közben szerzett versek” Koháry István költészetéről
verskompozíció, a költői képzelet fantasztikus játékai, a vizionalitás és álomszerűség okán - a századvégi udvari barokk líra spektrumába illeszkednek.* Mindez együttesen arra utal, hogy a magyar irodalomtörténet-írás jelenlegi ítélete szerint Koháry régebbi irodalmunk fontos, nem hanyagolható fejezetét írta meg. E tény talán némiképp fel is értékelhető, ha tudjuk, hogy az ifjú arisztokrata - saját és családja szándékai szerint - nemigen, vagy legalábbis nem elsősorban poétának, hanem katonának készült, s a költészetet - jelek szerint - legfeljebb kedvtelésből vagy iskolai gyakorlatként művelte ma ismert, kényszerhelyzet szülte munkáinak napvilágra jöttét megelőzően. Mindjárt 1667-ben ui., Bécs odahagyásának esztendejében Fülek főkapitánya lett1' s így vállalt feladata ........a végek őrzése, a törökkel való csatározás . . ” volt.10 Ta lán nem tévedünk, ha feltételezzük: komolyabb költői kísérletekre nem is igen gondolt volna, ha - a később általa is megénekelt - „forgandó szerencse” kegyesebb hozzá, azaz: 1682-ben nem esik Thököly fogságába, majd pedig - 1687-ben - Eger ostrománál nem sebesül meg súlyosan." Versei legjavát 1682- től 1686-ig tartó, nagyobb részben Munkács várában töltött fogsága idején s 1687 után, egri sebesülését követően szerezte. Olyan élethelyzetekben, amikor a személyiség számára a poézis bizonyult az egyetlen és értelmes életcélnak. A példa nem is egyedülálló, a század elejéről is számon tartunk egy katonaköltőt Wathay Ferenc székesfehérvári vicekapitány személyében, aki 1602-t követően a konstantinápolyi Héttorony rabjaként irta különféle műformákban költeményeit, panaszverseket, katonaénekeket, istenes verseket, históriás énekeket, sőt bibliai históriát is.12 A hiányos műveltségű Wathayt is a négyesztendős rabság kényszere tette költővé, s noha iskolázottsága fölöttébb hiányosnak tűnik, némely esetben sikerült strófákban írja le körülményeit, sőt képzelete szárnyalását, látomásait is.1-1 Koháry esetében némi rugalmassággal azt is mondhatnánk: a rabság és a sebesülés teremtette szituációk élményei juttatták el a felismeréshez, hogy a szómüvészet eszközeivel egy szuverén világot teremthet, amely ellensúlyozni képes a rideg valóság megpróbáltatásait. Rugalmasságot említettünk, mégpedig tudatosan, mert a barokk kor poétikai felfogása korántsem juttatta oly meghatározó szerephez az élményt, miként a későbbi századoké (pl. a romantika), ám szerepét tagadni, a műalkotás születésének inspiráló tényezői közül teljesen kiiktatni aligha lehet. Kohárynál egészen bizonyos, hogy a megélt életszituációk szabadították fel a poéta eruditus invenciózusságát s ösztönözték a barokk líra eszköztárának színes és változatos alkalmazására, amelyet már nagyszombati és bécsi diákként kötelező penzumként megtanult.14 Nagyszombatban - ahol jelek szerint a gimnáziumi osztályokat végezte - a már 1599-ben véglegessé formált és a jezsuita iskolákban mindenütt érvényben lévő Ratio Studiorum előírásainak megfelelően elmélyült latin és görög grammatikai valamint retorikai stúdiumokat végzett, megismerte a klasszikus auktorokat és - megint csak a Ratio Studiorum előírásai szerint - naponta gyakorolta a memoriter recitálását, s „. . . a leckéknek a decuriók előtt naponkinti fölmondását”.15 A Ratio Studiorum egy passzusa azt is előírja, hogy a tanuló a retorikai osztályban „. . . az embernek hasznos és díszéül szolgáló tökéletes ékesszólásra két fő tulajdonát, ti. a szónoki és költői tehetségét kell kiképezni. 270
