Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Fenyvesi László: Buda ostromai és a Duna-mellék pusztulása egy 1687-es siralomvers tükrében
itt fagyoskodtak jó ideig. Mivel semminemű termést nem takaríthattak be, csekélyke készleteiket lassan mind fölélték.80 A közelgő tél miatt egyébként sem maradhattak már sokáig a szigeten. Mégis, amikor hírét vették annak, hogy a keresztény tábor visszavonulni készül Buda alól,81 a régóta várt örömükbe sokkal több üröm vegyült. Az idegen keresztény csapatok által két ízben feldúlt, kirabolt és elpusztított magyar mezőváros sorsverte lakói ugyanis azt várták s remélték, hogy az ostromtábor elfoglalja Budát, megszabadítja őket a törököktől. „Jaj! Szegény hazánknak”-sóhajt fel versében a várakozásaiban csalódott mezővárosi népesség szószólójaként a jegyző, attól félvén, hogy ismét „rabjai leSzünk Pogányságk", hiszen már jó fél esztendeje nem teljesítettek semmilyen adót és szolgáltatást az „idegen nemzetség” számára.82 Talán mondani sem kell, hogy a viszonyok alapos ismeretéből fakadó balsejtelmük ezúttal is beigazolódott. De mivel mást nem tehettek, nagy sírásnyögések közepette útra készültek, és az Angyali-szigetről visszaköltöztek feldúlt otthonaikba, „őrül az PoganySág hogy Budát ott hatták” - informál bennünket régi uraik érthetően virágosabbá vált hangulatáról Mihály deák, hozzátéve, hogy a török hatóságok rögvest megparancsolták a bíróknak, azonnal szolgáltassanak be minden adót, ami restanciában a nyakukon maradt.83 A koldusbotra jutott népesség azonban a sok fizetésnek és szolgálatnak vállvetve sem tudott eleget tenni. Ezért, a várható megtorlástól rettegve, egy újabb „nagy futásra” adták a fejüket. Bár most sem menekültek el túl messzire, ez a második eltávozásuk már jóval hosszabb ideig tartott, mintegy másfél esztendeig.84 Könnyebbség okáért a mezővárossal délről határos Becsére85 szaladtak, s velük együtt nyomorogtak, adóztak és szolgáltak mindkét részre, töröknek és magyarnak egyaránt. Azt remélték, hogy itt békén megmaradhatnak, mivel a kis faluba áttelepülésük után jó egy éven át nem volt nagyobb „Zenebona” a környéken, Buda táján.86 Örömük azonban most sem tartott túl sokáig, mert teljesen váratlanul egy új hírt kaptak, melytől a jegyző szemléletes leírása szerint, csaknem elhaltak ijedtükben. Ugyanis „az Tábor, meg Szállotta Budát / mint az Sűrű zápor; az lövés meg nem Szűnt éjjel nappal mert pór, nagy / bővSéggel meg volt mind pecsenye S. mind bor” - tájékoztat a legfontosabb hódoltsági török végvár újabb ostromáról a megint csak meglehetősen pontos értesülésekkel rendelkező mezővárosi nótárius.87 A védtelen földnépe két évvel korábban már igen alaposan megtapasztalta saját kárán az ilyenkor készenlétben tartott portyázási forgatókönyv szokásos menetrendjét, ezért ezúttal különösebb habozás nélkül megint egy „nagy futásra” adták a fejüket, immáron a harmadikra. Mégpedig olyan viharosan gyors ütemben, hogy „Tőlőnk itt ujjobban el maratt mindenünk, mert az Somolyo- ban egy / imegben mentünk, Kenyér Szűk volt aért Sokat el temettünk, Illy / nyomoruSágot Sokáig Szenyvettünk” - tájékoztat a fejleményekről a hűséges krónikás.88 A Szigetbecsével szemközti, kis-dunai Somlyó-sziget89 lett tehát a sorsüldözött nép menekülésének újabb állomása, hosszú hónapokra. Az évszázadok óta Ráckeve határához tartozó, meglehetősen széles és hosszú kilométerekre, egészen Dab szomszédságáig elnyúló Somlyó erdei, vizei, kaszálórétjei, náda243
