Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Fenyvesi László: Buda ostromai és a Duna-mellék pusztulása egy 1687-es siralomvers tükrében
Mégpedig oly módon, hogy az egyes parasztpolgárokkal befogatták ökreiket a saját szekereik elé az udvarok előterében, s aztán tetézve megrakták valamennyit mindenféle mozdítható holmival, „Kímélést nem tőttek Semminemű rendben” - kesereg a nótárius, aki többes szám első személyben elpanaszolva a végső romlásra jutott ,.igyün"-et, mintegy értésünkre adja, hogy az ő tulajdon háza tája is ugyanerre a szomorú sorsra jutott. Még az eklézsiát sem kímélték“ a lengyel és a német fosztogatók; a köny- nyező hívek szeme láttára prédálták el és rakták lovaik hátára innen is a kannákat, poharakat, tányérokat, a sokféle asztali ékességet.69 A kegyetlen rablók és pusztítók nem kegyelmeztek az oppidum sok évszázados „levélbéli igasságai"-nak, vagyis a királyi-királynéi privilégiumleveleknek sem,7" melyeket erdőn, mezőn, réten szanaszét eldobáltak, visszafelé tartva a táborba.71 Nem használt semmiféle könyörgés, sőt annál irgalmatlanabbul folytatták a prédálást; hiszen, mint a jegyző írja, a „Sok féle nemzet . . . egy szavunk sem érti”.72 A lakosság hangulata igen rosszra fordult, teljesen elcsüggedve és magukra hagyatva lemondtak mindenféle földi reménységről, s már csupán az „egy teremtőtűl” vártak némi segedelmet. A biblikus-vallásos-jeremiádos hang77 itt érkezik el a csúcspontjára; a kálvinista jegyző a reformációs kultúra eszmerendszerével tökéletes összhangban, hangot ad a végromlásra jutott népesség azon meggyőződésének, hogy mindezen megérdemelt büntetéseket maga az úristen mérte rájuk, sok bűneikért és irigységeikért.74 A lakótársaival együtt élő és szenvedő mezővárosi nótárius e tekintetben is hűen tolmácsolta az egyszerű vidéki népesség vallásos elemekkel átszőtt, sajátos gondolkodás- módját, érzelem világát, a kilátástalan, és mindegyre rosszabbodó háborús helyzet következtében kialakult rossz közérzetét, hangulatát és mentalitását.75 A kétszeri nagy rablás következtében a siralomvers drámai hangvételű megfogalmazása szerint, melyet természetesen jelképesen kell értenünk, a lakosság „mesztelen hagyatott”. Mindenesetre egy valamijük azért még megmaradt Mihály deák szerint is, tudniiillik önmaguk és családjuk puszta élete. Ezután már csak ennek megőrzésére, átmentésére volt a legnagyobb gondjuk, s mivel nem remélték, hogy a városban békén megmaradhatnak, elszánták magukat a „nagy futásra”.76 Éppen csak a legszükségesebbeket vitték magukkal, de minden házieszközt otthon hagytak, és amilyen gyorsan csak lehetett, „az Angyalinoi Szigetbe Szaladunk" - tájékoztat az újabb fordulatról az események hű krónikása, a verselgető jegyző.77 A bajok azonban nem értek véget a ráckevei Kis-Duna e hosszan elnyúló, erdős szigetén sem, mely mintegy 3-4 kilométerre húzódott a mezővárostól, tőle északkeleti irányban.™ Ugyanis a fák között letelepedő földönfutók élelemmel alig rendelkeztek, némelyik család két hétig sem jutott főtt ételhez. Javaikat siratva, szomorú szívvel evezgettek alá s fel a Dunán, ennivalót keresgélve, no meg híreket lesve, hátha felkel a német Buda alól. Biztató újságok azonban nemigen érkeztek, s olyan mértékben úrrá lett rajtuk a félelem légköre, hogy a nekibúsult szívű, mindentől rettegő földönfutók számára sokszor még az apró-cseprő híresztelgetések is oly súlyosnak tűntek, hogy a sovány kenyerükbe is reszketéssel metszettek.79 Az Angyali-szigeten töltötték el az egész nyarat, sőt még hideg ősszel is 242
