Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
Mindezeknek a tényezőknek viszonylag részletes kifejtése látszólag távol esik tanulmányunk tárgykörétől, holott valójában csak a végvári harcok 1683 előtti főbb jellemzőinek bemutatása - és elemzése - révén kaphatunk választ a felszabadító harcok számos eddig nyitott kérdésére. A törökök 1683-ig a végeken hozzászoktak ahhoz, hogy vitathatatlan erőfölényben voltak. Hozzászoktak ahhoz is, hogy a birodalom célja a támadás s nem a védekezés, s a kezdeményezés mindig az ő kezükben van. Ezt a pszichikai beidegződést olyan kemény, megrendítő csapások érték 1683-tól, hogy ennek hatása alól nem vonhatta ki magát az oszmán hadsereg. Az addig elképzelhetetlen vereségsorozat morális hatása nem lehetett csekély. Ennek alapos elemző felmérése külön tanulmány feladata lenne. Azok a várak, amelyeket 1526 óta a török elfoglalt, a kor színvonalához mérten elavultnak számítottak. A törökök - mint Fodor Pál korszakos jelentőségű tanulmányában23 vázolta - a kezükre jutott várakat igyekeztek mielőbb védhető karba helyezni, kijavítva az ostrom pusztításait. Időszakonként nagyobb várépítési (javítási, korszerűsítési) hullámmal is számolhatunk, például a 17. század középső harmadában. A legfontosabb váraknál, így Egerben (városfal, stb.), Esztergomban (rondella), Szigetváron (teljes átépítés), Temesváron, Szegeden, Belgrádban stb. jelentősebb új védőműveket is emeltek. Ezek azonban az európai korszerű szinttől igencsak elmaradtak. A felszabadító háborúkban voltak ugyan már francia hadmérnökeik is, azonban ezeknek akkor már nem volt lehetőségük magyarországi várak erősítésére, hanem csak mezei hadak védősáncai tervezésénél használhatták fel tapasztalataikat. Mivel a törökök hosszú és rövid távon egyaránt támadó, offenzív jellegű hadviselésre rendezkedtek be Magyarországon, egészében a védekező stratégia alapelemeinek számító várakkal csak annyit törődtek, ami elengedhetetlenül szükségesnek látszott. Az élet 1683-ig őket igazolta: ha egy-egy török kézre került várat sikerült is tőlük visszafoglalni, megerősítésükre, korszerű átépítésükre nem maradt erő, pénz és idő a gyors török ellenakció bekövetkeztéig. Jól példázza ezt Esztergom, Székesfehérvár, Nógrád sorsa, - hogy csak a legismertebbeket említsük. A korszerű 16-17. századi várépítészetnek s az ezzel összefüggő várharcnak csak egyes elszigetelt elemei jelentek meg Magyarországon. S ehhez a helyzethez, ehhez a gyakorlathoz kellett kénytelen-kelletlen alkalmazkodni 1683-1699 között a Magyarországon harcoló szövetséges csapatok vezetőinek és katonáinak. A magyarországi várharc (támadás és védelem) merőben különbözött a nyugat-európai hadszíntereken megszokottól. A törökök ugyan nem ismerték az ostrom és védelem legmodernebb - Vauban-féle - rendszerét,24 ostrommódszerük, s nem egy esetben várvédelmük is eredményességben felülmúlta a nyugati iskolázottságú szövetséges csapatokét. A felszabadító harcok újabb magyar irodalma egyértelműen a szövetséges hadak harcászati fölényét hangoztatja. Ez igaz, de némi megszorítással: a harcászati fölény valójában csak a nyílt ütközeteknél mutatkozott meg egyértelműen. Várvédelem és ostrom terén még mindig a törökök voltak némi fölényben, főleg a mesteri aknaharc és kitűnő tüzérségük révén. A török várvédelem hatékonyságát lebecsülő szövetséges seregek kétszer is kemény 167
