Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
leckét kaptak Budánál; a török ostromok szervezettségét, eredményességét és gyors sikereit a balkáni várak és Belgrád meg Lippa visszafoglalása bizonyítják a legékesebben. Az előbbiekben kifejtettek elfogadása azonban látszólag érthetetlenné teszi azt, hogy a várharcokban megmutatkozó török fölény ellenére miért szorult ki mégis az oszmán birodalom csaknem teljesen Magyarországról viszonylag rövid idő alatt. Pedig a paradoxon nyitja voltaképpen egyszerű: a bécsi haditanácsnak abban a sakkhúzásában keresendő, amely szakított a várról várra történő ostromok rendszerével, radikálisan felemelte a hadműveleti időt évi két-három hónapról hat-nyolc hónapra, s olykor többre, ha a helyzet szükségessé tette. Ostrommal csak néhány kulcsfontosságú török várat foglaltak el: mindenekelőtt Esztergomot, Érsekújvárt, Budát és Belgrádot. Ezzel sikerült a kulcs- fontosságú Duna-vonalat birtokba venni. A többit pedig blokáddal (kiéhezte- téssel), ill. kikülönített seregrészek kisebb-nagyobb lövetéssel, de semmiképp nem hosszas, módszeres ostrommal kerítették kézre. A blokáddal szemben - mivel a felmentő sereget nem engedték az ország belsejébe - a várharcbeli török fölény mit sem használt; a fölény valójában semmivé vált. A szövetségesek a nyílt ütközeteket erőltették, ahol ők voltak egyértelmű fölényben. A hadszíntéren a kezdeményező erő - még az 1690-es évek török támadásainak időszakában is - alapvetően a szövetséges hadak kezében volt. A nyugati harcmodorral szemben a török nem tudta megtalálni az ellenszert. A várharcokban nem hagyhatjuk közömbösen azt a tényezőt sem, hogy a török várak hátországának lakossága az oszmán birodalommal ellenséges volt. Ez megkönnyítette a blokádok sikerét. Minden nagyobb török várhoz hozzátartozott az erődített város, melynek lakossága részben keresztény volt. Ez a lakosság rendszeresen tudósította a szövetséges csapatokat a török terveiről, hadmozdulatairól. Ez a „természetes” kémszervezet a szövetségesek számára nem lebecsülendő előnyt jelentett! A bécsi haditanács választotta harcmód eredményességét a történelem igazolta. A sikernek azonban ára volt, s ezt az árat Magyarország fizette meg. A szövetséges csapatok elszállásolása, élelmezése, a hadiszállítás mindenekelőtt Magyarország lakosságát terhelte. Kötetek százait töltenék meg a katonai terhek elviselhetetlenségével kapcsolatos, különféle visszaélésekről tudósító levelek és jegyzőkönyvi bejegyzések. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a blokádok eredményessége érdekében a várak környékéről ki kellett költöztetni a lakosságot, el kellett pusztítani a vetést, lehetetlenné kellett tenni a török várőrségek számára a legeltetést és szénagyűjtést (bármi áron); ha hozzátesszük, hogy a törökök halállal fenyegették a hódoltsági lakosokat, ha nem adóznak nekik, élelemmel és különféle szolgáltatással nem segítenek, s ezzel szemben a szövetséges seregek parancsnoksága mindezekért úgyszintén halállal fenyegette őket, ha megteszik, akkor megértjük, hogy a korszak embere bárhol élt és bármit tett, reszketett a fegyvertől, a fegyverrel való visszaéléstől, s a másfél évtizedig tartó létbizonytalanság közepette nem lelkesedett egyértelműen a felszabadító háború sikerei láttán. A török elleni harc negatív 168
