Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
a kiindulópont) a hadműveletekre, hátránya viszont az erők korlátozott voltában rejlett. E török ostromokat mintaszerűen elemezte Marosi Endre.21 Csak sajnálhatjuk, hogy úttörő vállalkozása folytatás nélkül maradt. A magyar, illetve külföldi seregek hadműveleti ideje sem sokban különbözött 1683 előtt a törökétől, - szervezési nehézségek miatt. Ezért keltett olyan nagy riadalmat a török végeken Zrínyi Miklós téli hadjárata 1664-ben. Utóbbi azonban - nem utolsósorban az erők korlátozott volta miatt - meghatározó katonai eredményekkel nem járt. Számunkra annál fájdalmasabb, hogy a Dél- Dunántúl települései katasztrofálisan - és értelmetlenül - elpusztultak. Zrínyi téli hadjáratának kétségtelen sikerei egyes hadtörténészeket arra indítottak, hogy az effajta vállalkozások jelentőségét és lehetőségeit túlértékeljék. Meggyőzőnek hangzik, hogy a téli hadjáratok erőltetésével a török elleni felszabadító harc hosszúsága jelentősen lecsökkenthető lett volna. Csakhogy ez az elmélet a gyakorlatban kivitelezhetetlen ! Nem véletlen, hogy Zrínyi vállalkozása kivételnek számított! Lássuk, hogy egy téli hadjárat milyen eredményeket hozhatott: mindenekelőtt alkalmas volt egy-egy kisebb-nagyobb terület elpusztítására (ezt tette Zrínyi is), de ez a pusztítás kétélű fegyver volt! Nagyobb várak ostromára, ostromok sorozatára télen nem lehetett vállalkozni. A blokádot viszont télen is fenntartották. Kisebb téli akciók is voltak. Ennél többet tenni nem lehetett. Télen nem lehetett nagyobb török seregeket kicsalogatni a nyílt mezőre. Az elpusztított, gyéren lakott területeken a hidegben vonuló és táborozó hadsereg veszteségei pedig aránytalanul nagyobbak lettek volna, mint a kedvezőbb évszakokban történő hadviselés esetén. A várharcok jellegét az előbbiekben részletezett tényezők eleve meghatározták. Mivel nem voltak nagy mezei ütközetek, amelyek a főerők felmorzsolásával jártak volna (a császári csapatok 1596 és 1664 kivételével ez alól mindig kitértek), a török térnyerése is csak korlátozott lehetett. Meghatározó volt, hogy a magyarországi védővonal viszonylag nagyszámú egységből állott. A végvárak száma általában meghaladta a százat (beleértve a fallal körülvett városokat, erődített, ill. várrá alakított templomokat, kolostorokat, várkastélyokat, palánkokat). Többségüket - még reménytelen helyzetben is - védték; harc nélkül, ellenséget sem látva csak keveset adtak fel. Ez a stratégia felmorzsolta a török erejét és idejét. A törökök a kezükre jutott erősségek egy részét (természetesen a jelentéktelenebbeket) lerombolták. Új erősséget csak ott építettek, ahol a védelmi láncon hézagot észleltek, vagy ha alapvető fontosságú hadiutat (a Duna mentét) kellett biztosítaniuk.22 A történeti irodalom egységes megállapítása - amit természetesen a kortársak is világosan láttak -, hogy a török végek őrhada nagyságrendekkel múlta felül a magyart. Ehhez tegyük még azt is hozzá, hogy a török helyőrségek sokkal kevésbé voltak megosztottak, sokkal inkább koncentráltan helyezkedtek el, mint a szembenálló magyar védővonal. Ez a tény török számára kettős előnyt jelentett. Se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor egyetlen jelentősebb török vár parancsnoka önálló akciójának meghiúsításához féltucatnyi magyar vár őrsége szövetkezik, s még így is szembeszökő a törökök számbeli fölénye. 166
