Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
míg az újabb nyílt összecsapásra sor kerül (Mezőkeresztes, 1596). Csaknem ugyanannyi idő telik el a harmadik nagy összecsapásig (Szentgotthárd, 1664). Ezt követi alig két évtized múltán a negyedik nagy csata (Bécs, 1683). 1683-mal a mezei ütközetek korszaka kezdődik. 1683-1687 között (tehát fél évtized alatt) a szövetséges erők kilenc nagy csatában mérik össze erejüket a törökkel: 1683: Bécs, majd Párkány, 1684: Vác, Óbuda és Érd; 1685: Tát, 1686: Zenta, 1687: Nagyharsány, majd Batocsina. 1688-1689-ben a korábbiakhoz hasonló nagyságrendű összecsapások nincsenek, e két esztendőben a várharcok dominálnak. 1690-1697 között - azaz nyolc év alatt - hat nagyobb csatára kerül sor: Zernyest (1690), Szalánkemén (1691), Pétervárad (1694), Lugos (1695), He- tény (1696), Zenta (1697). Az előző időszakhoz képest érezhetően csökkent a nagy csaták száma. De az is változást jelent, hogy míg az 1680-as években minden nagyobb csatát a szövetségesek nyertek meg, addig 1690-1697 között a hat közül kettőt a törökök, s egy pedig eldöntetlenül végződött. Ez a fajta statisztika azonban így csalóka: a török győzelmek ugyanis tartósabb sikert nem hoztak, két vereségük (Szalánkeménnél, ill. Zentánál) viszont a háború egész menetére nézve meghatározó volt! Nem érdektelen kielemezni az ütközetek helyszíneit sem. 1687-ben lépett utoljára nagyobb létszámú török hadsereg a Dunántúlra. Később ezt az országrészt megközelíteni sem tudták. Ez azt jelentette, hogy az ottani török várakat - mindössze három maradt (Székesfehérvár, Szigetvár, Kanizsa) - magukra hagyták. Ez megpecsételte sorsukat. A magyarországi hadszíntér ütőere a Duna-vonal volt. Ennek megszerzésére, ellenőrzésének tartós kézbentartása volt a siker alapvető záloga, hiszen a hadfelszerelési- és élelmiszer utánpótlás legegyszerűbben leghatékonyabban vízi úton volt megoldható. A Duna-vonal megszerzésének fontosságát jól látta a szövetséges hadvezetés. Buda elvesztése a török számára azt jelentette, hogy megnyílt az út a szövetségesek előtt egészen Belgrád előteréig. Ezt csak Buda visszafoglalásával lehetett volna ellensúlyozni. Ez nem lett volna különösen nehéz feladat, hiszen a szétlőtt vár helyreállítása csak lassan haladt. Csakhogy a szövetségesek fölénye lehetővé tette, hogy még a vár megközelítését is megakadályozzák, nemhogy ostromát. Észak-Magyarország és a Tiszántúl tekintetében is gyorsan bekövetkezett a török seregek kiszorítása. 1686 októberében a nagyvezír még megpróbálta az ostromlott Szeged várát felmenteni, ám csak megközelítenie sikerült, amikor Zentánál vereséget szenvedett. A Tisza, a Körösök és az erdélyi hegyek által bezárt négyszögben egyelőre a török maradt az úr - elsősorban Várad, Gyula és Temesvár biztosította ezt számukra -, de északon a magára maradt Eger 1687 végén kénytelen volt beszüntetni a reménytelenné vált ellenállást. A Marostól északra viszonylag hosszú időbe telt a török várak birtokba vétele: 1692-ben esett el Várad, 1695-ben Gyula. A Marostól délre Temesvár azonban többszöri próbálkozás ellenére is török kézen maradt. Az 1690-es években a Belgrád és Pétervárad közötti Duna-szakasz birtok164
