Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)
Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során
lásáért harcoltak a török hadak, ettől északabbra csak a Temesvár által ellenőrzött Temes-vidéken tudtak fölhatolni. Az 1687-1697 közötti „kiszorítós” küzdelemben egyre nyilvánvalóbbá vált a szövetséges seregek fölénye. Még akkor is igaz ez, ha hozzátesszük, hogy 1688-at követően a kudarcba fulladt balkáni akciót leszámítva, a szövetséges seregek inkább a védelemre, mintsem a támadásra szorítkoztak. 1688-ban eljutottak Belgrádig. Az ország belső területein maradt néhány török vár felszámolása csak idő kérdése volt. A török birodalom ezt az alaphelyzetet már képtelen volt egyértelműen a maga javára módosítani. Adott helyzetben számukra Belgrád visszafoglalása és Temesvár megtartása is jelentős sikernek számított. Bár hozzá kell tennünk, hogy mindez csak a Haditanács és a szövetséges hadvezetés nem kis hibáinak árán volt lehetséges. A török hadsereg dolgát nagyon megnehezítette az, hogy többfrontos háborút folytatott. Számukra éppen ezért felbecsülhetetlen jelentőségű volt 1688 szeptemberében a franciák támadása a Habsburg-birodalom ellen, ami a felbomlott török hadsereg számára lélegzetvételnyi időt biztosított. A császári hadvezetés ugyanis csapatokat és kitűnő hadvezéreket volt kénytelen átirányítani a nyugati frontra. Nem lehetetlen, hogy abban az esetben, ha a francia támadás nem következik be, 1690-re befejeződik a török kiűzése Magyarországról, sőt a balkáni hódítás is tartósabbnak bizonyult volna. Igaza van a több mint három és fél évszázad törökellenes harcait elemző Marosi Endrének: a Balkánon az 1680-90-es években is egyértelmű maradt a török fölény.20 A Temes-közt és az alsó Duna-szakaszt leszámítva, az ország belsejében csak a körülzárt várakban voltak török csapatok 1688-tól, nem számítva a szórványos kuruc-török portyákat s a tatárok betöréseit. Utóbbiak bár jelentős pusztításokat okoztak, a háború menetében érdemleges változást előidézni nem tudtak. 1693-ban még eljutottak a Felső-Tisza-vidékig, 1698-ban a Marosvidékig, de ezek már csak az utolsó, kétségbeesett erőfeszítések voltak. A birodalom minden erőfeszítésével csak azt tűdta elérni, hogy Belgrádot és néhány Temes-vidéki várat visszafoglaljon s Temesvárat megtartsa. Fordult a történelem kereke: 1526-1566 között a magukra hagyott magyar várak küzdöttek Szulejmán hadai ellen, most a törökök kerültek hasonló helyzetbe. Sőt a szövetségesek harcászati fölénye jóval nagyobb volt, mint Szulejmáné, hiszen egyetlen esetről sem tudunk 1526-1683 között, hogy magyar várat blokáddal - ágyúlövés nélkül - szerzett volna meg a török! Mint említettem, 1683 előtt a várharcok voltak a meghatározók. A török fősereg Isztambulban gyülekezve, nyár derekára ért a magyar hadszíntérre, s optimális időjárási viszonyok mellett sem lehetett esélye arra, hogy a szokásos Kászim-napi hadműveleti határnapig (lényegében október közepéig) egy várat kiéheztessen. Egy-két nagyobb vár sikeres ostrománál több nem fért bele ebbe az időbe. A 16. század közepétől a Magyarországon állandóan várakban állomásozó török haderő létszáma oly nagyra növekedett, hogy egy-egy pasa önállóan - vagy egyesülve - is képes volt várostromot kezdeményezni. Ennek előnye - török szempontból - az, hogy hónapokkal több idő jutott (hiszen nem Isztambul volt 165
