Bodó Sándor - Szabó Jolán (szerk.): Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686-1699) - Studia Agriensia 9. (Eger, 1989)

R. Várkonyi Ágnes: 1687 és az érdekegyeztetés stratégiái

várban. Apja azonban nem engedi. S az indok: „őrizd meg fiam magad jobb időkre.”24

Vajon a vitéz hadnagyok, az egykori végvári vitézek érezték 1683-1687- ben, hogy - ismert kifejezéssel élve - megfordult az idő, a régen várt „jobb idő” küszöbére értek, a török kiűzésének korfordító napjait élik? Sokszor elhangzott az elmúlt években is, és legutóbb egy doktori vitán, hogy a török háborúk korából ránk maradt magyar katonaénekekben hiába keressük a győztes csatákat, várvívásokat, az ismert hadvezérek neveit. A történész úgy látja, hogy ezek a vitézi énekek más értelemben hiteles forrásai a törököt kiűző háború korának. Például jól kifejezik, a magyar katonák tudatában vannak, hogy az „idő megfordul” s a közismert, vagy akár kevéssé ismert úgynevezett bujdosó énekekből bőven idézhetnénk ennek az időtudatnak helyzetváltozás tudatának szimbolikus, vagy akár konkrét példáit is.

Csakhogy ebben az évben, 1687-ben, amikor Athénban bekövetkezett az új haditechnika kultúraromboló tragédiája, mert felrobbant a törökök lőporraktárának használt Akropolis, és ugyanakkor megjelent Newton műve, a Principia Mathematica Philosophiae Naturális, hogy a gravitáció tényének bizonyításával több mint kétszáz éven át szilárd alapjául szolgáljon majd a spekulációmentes, ellenőrizhető és matematikailag egzakt természettudományoknak, a politika tudományában ugyanúgy, mint a kis és a nagy országok gyakorlati kormányzásában már jó ideje, hogy az állandó hadsereget tekintik a jövő legfőbb zálogának.

Kérdés, hogy a végvári társadalom alkalmas volt-e még rá, hogy állandó hadsereggé alakítsák?

Közisme’rt tény, hogy összességében a magyar haderő lezüllött, kivérzett, megosztott, erkölcsileg is szétzilált állapotban érte meg az oszmánok hatalmát visszaszorító nemzetközi háborút. Az egészséges körülmények között fejlődő országok állandó hadseregei és a magyar katonák, tisztek képzettsége, felszereltsége között a lépéshátrány óriási, de nem igaz, hogy szinte csak mesebeli hét mérföldes csizmákban mérhető. A történeti körülményekkel jól magyarázható, s mi több, objektív megvilágítást kap ez a különbség. Ugyanakkor a beható vizsgálatok kimutatják a magyar fegyveres társadalom sajátos értékeit is. Közismert tételek helyett, hadd idézzem Zrínyit. Történtíróink sem fukarkodnak a bírálattal, de meg sem közelítik Zrínyinek a magyar katonát ostorozó, leleplező írásait. Viszont a bajok gyökerét sem tárta fel más annyira világosan, mint Zrínyi:

„A vas, ha nem használják, önmagát eszi”. „Nincs hasonlatosság, a ki jobban egyeznék egymással, mint a vitézség az órával. Bizonyára vitézségnek hasonlónak kell lenni a jó órához; mert valamint annak nyughatatlansága soha meg nem szűnik, soha forgása meg nem áll, úgy a vitéz ember szorgalmatossá- gának soha megszűnni nem kell, és fáradságának nem kell megállni. Viszont considereálnunk kell, hogy a jó órát sok részbül, sok sutuból, sok kerékből csinálták meg, és annak minden cikkelyének jónak kell lenni, és ha annak csak legkisebbik része is megbomlik, mind a többi is heábavaló és haszontalan. így szintén az a virtus, a kit mi vitézségnek nevezünk, sokféle más apró virtusokból van felépítve, az kiknek mind jónak in perfectione kell lenni; ha ezekben

14